02. 03. Ez a nap más volt, mint a többi, egy hajszálnyival még kimerültebb voltam, mint szoktam lenni péntekenként. És ez a hajszál épp arra volt elég, hogy sírni akarjak mindenen, hogy fel kell öltözni, hogy ki kell menni a buszmegállóba, hogy a reggelek a gimis koromra emlékeztetnek. Sírtam is volna, ha nem jut eszembe a haboskávé, gondoltam mindent be kell vetni, ez majd megvigasztal. Aztán megkaptam a kávét, mosolyogtak is hozzá, finom is volt, meleg is volt, ettől aztán megint majdnem sírtam. Sírtam is volna, ha nem a mars téren állok, de aztán a koffein elnyomta a fáradtságom, a buszsofőr nem volt köcsög a számlakiadáskor, a régi új kedvenc zenéim meg nagyon jól szóltak. Így hát ma mégsem sírtam.
03. 03. Ez a nap is más, mint a többi, nem haldoklok a fáradtságtól kora reggel. A haboskávé szokássá válik, a sírhatnék is bekondicionálódott péntek reggelre és van valami megnyugtató ezekben a fura rituálékban. this curse we have we cannot hide, the hourglass defines you 🎶