Nem tudom, hová mentem, vagy inkább honnan jöttem olyan megviselten. Helyi járat volt, odakint sötét, bent minden tükröződött, akkor megláttam azt az elkeseredett nőt a plexiüvegből visszanézni rám. Szarul nézett ki, a másodperc törtrészéig komolyan megsajnáltam, amíg rá nem jöttem, hogy én vagyok az.
Aztán, sokkal később, a buszsofőrrel beszélgettem az első ajtó mögött ülve, majd egy nénivel csevegtem, aki idővel odaült mellém. A januári tavaszi idő, a séta feltöltött, a második kávé sem rontott a helyzeten, nem bántam a kapcsolódást kivételesen munka előtt sem. Most rögtön felismertem a tükröződésem, nagyon kedvesen mosolygott, és nem jókislányságból, valahol belül tudtam, hogy tényleg én vagyok az.
Mégis az maradt az érzésem, hogy nem láttam még igazán önmagam.
Ildiw's blog 