eyes like a car crash…

…I know I shouldn’t look but I can’t turn away

A napokban elkezdtem egy háromkötetes sorozatot, amelynek az első könyvét már korábban olvastam, de valamiért nem sikerült eléggé ráhangolódnom. Ha olvasásról van szó, általában három-négy könyvet tervezek előre, így most teljesen újra kellett gondolni az elkövetkezendő időszakot. Reményeim szerint a Nevermore-ral folytatom az idei nyár könyvélményeinek sorát.

Nem olyan mindez, ahogyan elképzeltem. Kicsit visszatérek a tegnapi gondolatokhoz, s megpróbálom kitágítani a képet, amelyet látok. Ahogy tapasztaltam, nem csak jelentőségteljes pillanatokra várunk és vágyunk, hanem véget nem érő, tartalmas emberi kapcsolatokra, s kalandos, hasznos életre a kifejezés minden értelmében. Ezt egyfajta általános szükségletként ismertem meg és azt hiszem, a szépre, jóra, teljességre való igény szerves része a létünknek. Kell, hogy hosszútávú céljaink motiváljanak s ezáltal ne adjuk alább törekvéseinket, kell, hogy mindig ott lebegjen előttünk egy eszme, esetleg álom, amely nagysága előrébb visz minket a borús napjainkon. Ezeken az elképzeléseken gondolkodom manapság.

whiteflowers

Nemrég észrevettem, milyen furcsák azok a vágyképek a fejemben, amelyeket szeretnék a való életben viszontlátni. Mintha az idők során elsétáltam volna tulajdon álmaim mellett, s úgy éltettem volna tovább őket, hogy vissza sem néztem rájuk. Nem rossz dolgokról van itt szó, csupán arról, hogy inkább szilárd kövekbe vésett tényeknek kezeltem őket, mint képlékeny lehetőségekként. Ez a hozzáállás pedig, lássuk be, nagyban akadályozza a teljesülést és a felismeréseket. Többször kellett volna és kellene megállnom körbenézni, mert esélyes, hogy máris jelen van az életemben az, amit régóta hajszolok, csak éppen nem veszem észre, mert még mindig ugyanazon a szemüvegen keresztül nézem a világot. Örökké formálódok, folyton alakulnak velem a képeim is, s rá kell döbbennem, nem ugyanazt szeretném már, mint mondjuk egy éve. A lényeg persze ugyanaz, s továbbra is a legfontosabb dolgokra való igény hajt, de idővel egészen másképp. Ma már semmire sem tudnám ráhúzni azt a formát, amely korábban körvonalazta a vágyaimat, de ha képes vagyok befogadni a megváltozott kontúrokat, könnyen meglelhetem azt, ami egyszer egésszé tehet engem. Megvan körülöttem az, amiből a kiteljesedés virágozhat.

Kissé még bonyolultak bennem ezek a gondolatok, s csupán saját élményeimre támaszkodhatok. Kíváncsi vagyok, mások hogyan élik meg ezt a fajta fejlődést, s amint lesz alkalmam, kezdeményezek majd néhány beszélgetést ebben a témában. Befejezésként hozzátenném, hogy természetesen örömmel fogadok bármilyen gondolatot, és szívesen olvasom a Te véleményedet is. :)

mezítláb

Tudat alatt már biztosan nagyon régóta vártam erre az érzésre.

Ha mérlegelnem kéne, találnék egy halom rossz dolgot, de a szépek most olyan erőteljesen sugároznak, hogy mindent csodás színben tüntetnek fel. Tudom, hogy csalóka látszat, mégis felhőtlen örömmel gyönyörködöm benne.

Ha belegondolok, ez egy folyamat, amelyet bárhogy is nézek, kettősség jellemez. Fura dolgokat művelek, amelyek külső szemlélőként akár gyerekesnek is tűnhetnek, mégis a fejlődés időszaka ez számomra. Ahogy mezítláb kergetőzök a rég elfeledettnek hitt szabadsággal, s ártatlan kíváncsisággal engedem át magam az érzéseknek, nem visszafelé lépek az életben, hanem közelebb kerülök a felnőtt, vagy – helyesebb kifejezéssel – érett önmagamhoz. A változás lassú folyása sosem ott és akkor sodor magával, ahol és amikor számítanánk rá.

kismadár

Oly ritkán történnek az emberrel nagy dolgok. Előfordul, hogy villámcsapásként jönnek az erőn felüli kitartást igénylő kihívások, és néhanapján a szerencse is beköszön, de aligha szükséges a mindennapjainkat ezeket “nagy csodákat” várva tölteni. Ha mindig várunk, a lelkünk már a jövőnek él, az idő felgyorsul, s elillan mindaz, ami megszépíthetné a perceket.

Most az apró, mégis jelentőségteljes pillanatokra gondolok. Azokra, melyeket nem neveznénk “nagy csodáknak”, s ha kérdeznének, milyen napunk volt, talán eszünkbe sem jutna mesélni róluk. Pedig belőlük épülnek óráink, aztán éveink, és ha nem ragadjuk meg őket kellőképp, az emlékezet homályában könnyen kicsúsznak kezeink közül.

Legyek tizenéves lány vagy sokat látott idős nő, nem akarnám azt átélni, hogy a múltban keresgélve ne találjak semmit a fontos eseményeknek elkönyvelt mérföldkövek között. Tudom, hogy amit átéltem, minden porcikámban benne van, de azt akarom, ne csak létezzenek elérhetetlenül, hanem emlékezni is képes legyek rájuk. Fel akarom idézni, milyen érzés hatotta át az életem korábbi időszakait, s mik voltak azok a picike momentumok, amelyek egykor mosolyra vagy épp könnyekre fakasztottak.

A vibráló jelen megállíthatatlanul szilárdul mögöttem múlttá, de manapság kevésbé félek ettől. Nem úgy, mint mások… még csak nem is úgy, mint korábban gondoltam. A magam különös, derűsen borús módján írom a lapokat, s megtöltöm őket minden jóval és széppel, hogy megvalósítsam mindazon vágyamat, melyekről a mai estén írtam. Hogy ne veszítsem el a pillanatok varázsát.

A nap végéhe érve a zene ritmusa, a kávé íze, a pihentető délutáni alvás és szívem furcsa, örömteli rezzenései azok, amiket most jó erősen megszorítok és elraktározok magamban.

És Te mit tennél el a mai napból a szíved biztonságos mélyére?

confess

sky

Nyitott szemmel álmodjuk a legnagyobbakat.

Nyári délután, laza top, hűvös szellő, langyos napsütés. Bicikli, mezítláb. Zene szól, ami oly kedves, beleénekelek a szélbe. Vigyorgok, míg akkorára szűkül a szemem, hogy alig látok, s örülök, hogy pont itt, pont most – vagyok.

S nem különös, hogy ahányan olvassák,
annyi különböző nyári délutánt élnek át a soraim?

grass

mintha életet lélegeznék

Padlócsempén kanyargó vonalak kusza hálózatát vagy a csodás kék égen úszó felhőket nézem, és hagyom, hogy a szemeim zabolátlanul vándoroljanak. Másodpercek sem kellenek, amíg felfedezek egy újabb alakot a figyelmetlen ember számára csupán zűrzavarnak tűnő vásznon, kislány, sárkány, magasba ugró delfin és szárnyaló pillangó rajzolódik ki tekintetem minden mozdulatára.

Ilyenkor azokra az időkre gondolok, amikor erőmön felül bámulom ugyanazt az eget vagy ugyanazokat a vonalakat, és semmit sem látok azon kívül, ami ténylegesen ott van. A habos felhők csak habos felhők maradnak, hiába próbálok oly kétségbeesetten kreatív és szép dolgokat képzelni a formájukba.

Ha erővel akarok látni valamit, sosem pillantom meg a vágyott képet. Csak az elme, a szív és a szemek együttes kitárásával fogadhatom be mindazt magamba, ami teljesebbé tesz, nem erővel és reményvesztett kapálózással. Végtelen a világ körülötted s körülöttem, s törékeny, apró vonásoktól lesz teljes a “nagy egész”, én pedig úgy érzem, sosem elég belőle.

A szomorúság inspirál, de a szívmelengető momentumok töltik ki bennem a hézagokat.

életet

nowadays

Mindeddig a tavasz hűvösére emlékeztetett a nyári időjárás, így kissé megvisel az újonnan beköszöntött hőség. Nemrég még köntösben és forró kakaóval ücsörögtem, manapság pedig már szó sem lehet a hosszúnadrágról és az egyik kedvenc italom meleg változatáról. Délelőttönként és kora délutánokon túl forró a padlásfeljáró ahhoz, hogy ott üldögéljek, az esték pedig túl lassan hűlnek le és csak a kései órák alkalmasak bárminemű edzésre vagy futásra.

Be kell vallani, az itthon töltött idő nagy részét semmittevéssel töltöttem, de az is tény, hogy borzasztóan élveztem ezt a tevékenységet. Hosszú-hosszú listát írtam arról, amit szeretnék, felkerült rá minden beszerzendő, olvasandó, nézendő, és intézendő dolog, és nagy örömömre gyakran húzhatok ki róla pontokat. Rengeteget olvastam, rajzoltam és a kedvenc sorozataimból sem volt hiány.

Csupán az utóbbi pár napban sokalltam be a haszontalanság érzésétől, így mondhatni tökéletesen jókor jött a hír, hogy mégis van számomra hely a helyi önkormányzat diákmunkájánál. Az ügyintézés utáni hétvégén pihentem még egy kicsit, megnéztünk néhány koncertet a szokásos itteni rockzenei fesztiválon és eltöltöttünk egy hosszú napot a kisunokatesóimmal, ma pedig eltöltöttem az első napomat a hivatalban.

Az igen korainak tetsző reggelen úgy indultam neki a napnak, hogy úgyis ez az egyetlen, amikor még nem tudom, mi vár rám, és biztosan hamar túl leszek a kezdeti bizonytalanságon. Így is történt, csupán pár percet üldögéltem tanácstalanul, aztán megérkezett Kármen és Rita, – korábbi osztálytársaim, előbbi pedig jelenleg is kolitársam, – és önkéntes alapon csatlakoztam hozzájuk. A mai nap házszámtáblák ellenőrzésével (igen…) és kutyaoltással kapcsolatos papírmunkával telt, és be kell valljam, a szörnyű meleg ellenére is jól éreztem magam. Az említett lányok is legalább olyan furák a maguk módján, mint én, szóval nem csoda…

Kicsit álmosan fejezem be az estét, kíváncsian várom, hogyan folytatódik a hetem. Előreláthatólag további papírmunkával kell majd megbirkóznunk, remélem, az utcai feladatok kitolódnak a későbbi napokra, amikorra kicsit lehűl az idő. Ricsi meghívott minket egy üdítőre, ha pihennénk a házszámok feljegyzése közben, egyik munkatársam, Gergő pedig említette, hogy van egy nagyon jó kávégép a szomszédos épületben, szóval ha más nem is, várom az italokat.

paint

Ui.: Ha épp nem Imagine Dragons-t, akkor Pet Shop Boys-t és Depeche Mode-ot hallgatok, és mindig fejbe kólint a tény, hogy még meg sem születtem, amikor ezek a dalok íródtak és hogy ezek az emberkék inkább a nagypapáim lehetnének, mint… khm a testvéreim. Túl fiatal vagyok…