something more

Rongyosra használt harisnya, több lyuk, mint ép felület. Ilyennek érzem magam is, de nem is folytatnám, egy Ady vers szebben kifejez most engem. ♡

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.

Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.

…de ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szivem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Ha titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének –
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!…

stormy

Nem tudom, miért félek a vihartól. Gyönyörűnek találom és logikus gondolkodással egy percre sem veszem fenyegetésnek a távoli villámlást, mégis görcsbe rándul a gyomrom. Nem hiszem, hogy valaha kinövöm.

2016-06-21 01.58.42

Virággal találkoztam ma, a cukrászdában egy cappuccino és egy csokis bonbon mellett beszélgettünk, ahogy manapság többször is. A gimis évek eleje arról szólt, hogyan lehet görcsös ragaszkodással mindenkit elveszíteni, aki addig nélkülözhetetlen része volt az életemnek. Kellett a változás, az idő, hogy megértsem, nem csak azok lehetnek velem, akik mindennap mellettem vannak, és hogy nem szabad veszni hagyni a ritka s értékes dolgokat még akkor sem, ha nehéz rájuk vigyázni. A barátságunk is ilyen, és végre érzem, nem kell úgy lennie, mint a filmekben. Bőven elég, még több is annál, hogy néha leülhetünk így, s minden szégyenlősség nélkül megbeszélhetjük az élet nagy dolgait. Értjük egymás szavát, csendjét, mert van, ami sosem változik.

Bár több dolog lenne ilyen állandó.

S most arra gondolok, vajon ez az időszak is elrabolja tőlem az embereket? Amennyire magányosnak érzem magam néha, olyan sokan vannak körülöttem láthatatlanul. Olyan könnyű minderről megfeledkezni… Pedig rengeteg olyan kapcsolatot alakítottam ki az évek során, melyek azon alapulnak, hogy bármily keveset találkozzunk vagy beszéljünk is, kölcsönösen számíthatunk egymásra, bármikor, bárhogyan. Van mit veszítenem… nem akarom, hogy eljöjjön az idő, amikor félnék ezeket az embereket felkeresni. Remélem, minden pillantásommal azt sugárzom, nem megyek sehová.

Ha elmegyek is, engem bármikor magad mellett tudhatsz. Mindig.

mosaic days #1

Alig vártam már, hogy írhassak mindarról, amit az elmúlt időkben átéltem. A csodákról, a csalódásokról és arról a sok-sok emberről, akik színt vittek a gondterhelt, szürke napokba. Példaértékű tettek és gondolatok, melyek nem csak szóra érdemesek… Most mozaikokként építek belőlük képet.

e

Nem könnyű a konyhásnénik dolga, mert hát ők a konyhásnénik, akik elénk teszik a rosszabbnál rosszabb fogásokat a menzán – ők azok, akiket szidnak, ha a jóból kevés jut, ha kajajegy nélkül nincs ebéd, vagy ha 7:40 után elküldenek a reggelitől (egyébként végül sosem tették). A munka monoton, a diákok egyre illetlenebbek, nem csoda, ha néha rosszkedvvel fogadják a századik embert, aki aznap fintorra húzza a száját az aktuális étlap láttán.

A konyhából mégsem csak elégedetlen tányércsörrenés hangzik. Újabb átvirrasztott éjszaka, újabb szemkönnyezősen fáradt reggel – ismét 40-kor libbenek be a reggelimért, de nem marad el a “jó étvágyat, Ildikó”, s a “szép napot” sem, miután becsengetés előtt pár perccel elrohanok. Néha nevetve várnak ebédkor, hisz ezt még ők sem ennék meg, máskor egy kedves mosollyal üdvözölnek, ha pedig néhány napig nem járok arra, érdeklődve kérdezik, mi a helyzet velem.

Ó, és a vacsorák… ha belegondolok, talán évente egyszer sikerült időben odaérnünk Adriánnal. :D Persze mindig meg is lettünk fenyegetve, hogy nekünk kell majd elmosogatni, de cserébe legalább tanúi lehettünk a buliknak, amiket zárás előtt rendeztek. Néha nekem is kedvem támadt a rádióval együtt énekelni… Érettségikor kávét kaptunk a benti kávéfőzőből, csak hogy jól sikerüljenek a vizsgák, névnapokkor és szülinapokkor a szokásosnál is nagyobb mosollyal vártak, öleléssel fogadták az udvarról szedett virágokat és a viszonzott köszöntéseket.

Néha meséltünk, néha meséltek nekünk, és a konyhásnénik magánélete sem a legvidámabb. Egyikük elvált, másikuk épp most válik, tornyosulnak a gondok a gyerekekkel, és tudom, időnként legszívesebben hozzávágnák valakihez a merőkanalat, mert annyira nehéz nem sírni az unott arcok tengerét nézve, mikor a köszönöm is alig csúszik ki feleletként a “jó étvágyat” után. De ők töretlenül mosolyognak ránk.

Azt mondták, tényleg nehéz. Azt mondták, könnyebb lenne lehajtott fejjel adagolni a leveseket, faarccal végigállni a műszakot vagy gonoszkodással felelni az élet nyűgjeire, de tudják, őket ez nem tenné boldoggá. Azt mondták, az ő gondjaikon az nem segítene, ha másoknak is bajt okoznának, ezért mosolyognak, és átsegítik egymást a problémás időszakokon, hogy ne a negatív érzelmeket sugározzák kifelé.

A legszebb ebben, hogy nem csak ezt mondták. Borzasztó napok jöttek-mentek, sosem térhettem be úgy az ebédlőbe, hogy rosszabb hangulatban jöjjek ki. Az említett mosoly mindig járt, mindenkinek, és ez jóval túlmutatott a munkaköri leíráson. Tisztelem ezeket az embereket, s köszönet jár, mindenért. ♡

here in this world I’m awaked with mistakes

Megtépázott, ez a szó jut eszembe. Megviselt és méla, nem valami szép látvány, bár a maga borzalmas módján van valami lenyűgöző abban a hideg és végtelen tekintetben. De felesleges is tükörbe nézni, ugyanaz az érzés tekint vissza rám, mint ami belül van.

say anything that could make this all okay

Biztos, hogy nagyon álmos vagyok, az nem kérdéses, de most valahogy nagyobb erővel csapódnak nekem a világ hullámai. Magasabbra és magasabbra csapnak, aztán elárasztanak, hogy ne csak üres sziluett legyek, hanem… ki tudja micsoda. Ki tudja mi vagyok.


The pieces I’m missing…

Manapság mindig azzal bántasz, amiről tudod, hogy a legjobban fáj. Úgy akarsz reményt adni… úgy akarod a saját reményedet felém nyújtani, hogy megkérdőjelezed az enyémet. Az egyetlent. Azt mondod, az nem igaz. Azt mondod, csak rosszat teszek mindenkivel.

large (4)

now we sing for everything that we’ve lost

Megbocsátom, ha darabokat tépsz ki belőlem. Nem számít, sosem voltam egész, és ha téged többé tesz az én részem, még csak nem is bánom. De hogy mást szakíts ki… Ez annyira fáj, hogy nem fér a szívembe. Annyira, hogy legszívesebben kirohannék sikítozni, de csak üres sírásra futja. Mert reménytelen. És így nem kell a reményed.

…that’s what they want from me.


keep in mind that I’m a sore eye with blurry vision

– Köszönöm.
– Mit?
– Téged.
– Mit köszönsz bennem?
– Téged.

És egyébként azt is, hogy ott voltál mellettem, mikor szükségem volt valakire. Rád volt szükségem, mert te vagy az egyetlen ismerős dolog az egyre idegenebb világban, mely kísértetiesen emlékeztet egy régi illúzióra. Nem lettem volna képes egyedül aludni, egyre hosszabbak az éjszakák, mindinkább félelmetesek.

I am the storm that never leaves


Úgy mondod, hogy önző vagy, mintha nem lenne mindenki az. Mintha nem vágyna mindenki többre, jobbra. Mintha számítana. Nekem csak a szavaid számítanak, s csak egyszer számítottam rájuk. Most pedig nem látom át, ki miatt veszítem el egy lehetőség lehetőségét. De nagyon fáj.

Ez pedig elpusztít bennem egy… olyan apró virágot, amelyet csodálatból ültettem, hogy ha majd megnő, odaadhassam. Egyetlen virág volt a kertemből, de nagyon megszerettem, mert sok szép gondolattal ápolgattam, s egy percig sem szántam magamnak. Tényleg különösen kedves volt…

large (6)

you appeared to have this heart of gold


it’s like loving a lion that cannot be tamed

like holding a book that cannot be read

like holding a hand that cannot be felt

like having a life that cannot be possessed.

one day when nothing ever feels the same

Szimbolikus lámpaoltás.

Ez nem megy nekem, és nem túlzok. Nem gondolom többnek, mint ami, ez itt majdnem minden. Soknak tűnhet, de nem könnyű elveszíteni egy otthont.

1:23, és bezárulna a kör, ha lenne még pár órája átgondolni, miért is záródik és hol az eleje, amibe futni készül épp.

És mire leírtam, ez az azonosításon alapuló szókép többet jelent, mint gondoltam volna.

Ráadásul itt ez az ördögi kör is, ami nem akar véget érni. Muszáj aludnom, de most muszáj fentmaradnom is…

Mondanám, hogy sosem lesz vége, de hazudnék, mert épp most ér véget és esküszöm darabokat szaggat ki belőlem. Mert elveszítek valamit, de felfogni sem vagyok képes, nem emlékszem a jelenre és elfelejtettem a jövőt, és így az éjszaka közepén valóságos álomnak tűnik az élet is. Nem tudom kimondani, mert nincs aki hallaná, de félek most.

Talán ezért érzek vágyat ide írni és nem egy üres füzetbe, ahol még ennél az egyes egyedüli süket csendnél is egyedülebb lennék a fejemben. Nem vagyok magányos, mert érzem az éj ölelő karjait, de… egy kicsit talán mégis. Mert nem tudom elmondani, mi fojtogat, mióta jött a felismerés, hogy ezt a konfliktust nem tudom elkerülni magammal.

Ébrenlét…

Ezt a csatát nekem kellett volna megvívnom.

if we’re all made just a little bit broken…

Talán az ember természetéből fakadó hiányosság, talán nem az, de úgy gondolom, képtelenek vagyunk értékelni a jelent a jelenben. Hiszen a jelenünk, amost érzések mellett képekből, színekből, hangokból, ízekből, illatokból és megannyi más tényezőből áll, míg az emlékeinkben túlnyomórészt érzések vannak jelen, olyan megcsupaszított, letisztult érzések, amelyeket képtelen az ember a jelenben, összetett valójában megfogni.

Talán nem véletlen, hogy hiába próbálkozunk belepusztulásig, mindent csak utólag értékelünk.

2016-06-13 23.52.01

Nem újkeletű gondolat, két és fél éve fogalmaztam a fentieket. És azóta is minden egyes nappal még inkább hiszek ebben…

Fel tudom fogni, le tudom írni, de érezni sosem leszek képes. Nem érzem, hogy ez az utolsó előtti napom itt, mert még mindig olyan, mintha jövőhéten is visszajönnék.

Nem tudom legyőzni, nem vagyok képes átérezni, csak lebegek valami köztes állapotban. Sikítva menekülnék most a félelem elől…

De helyette ma is a szívem mélyére ásom magam, ahol még én sem találhatok rám. Távolról sem szeretnék szembenézni önmagammal.

percekben

2:20, már csak 310 perc van hátra a középszintű szóbeli érettségik megnyitójáig, és jelenleg azon mélázom, miért is szeretem annyira a fényképeket.

Mármint úgy tényleg. A szemem elé varázsolja, amit egyszer láttam, ahogy akkor láttam, és egy kicsit újra ott vagyok lélekben. Megörökítem a pillanatot. És mindez mára annyira alapvető, hogy nem kéne ezen gondolkodnom, de hirtelen úgy elöntött az öröm…

Komolyan, mintha most fedezném fel, mi az a fénykép.

Már csak 303 perc, legalább 15-ször annyi levegővétel és így tovább… néhány alvással töltött perc sem ártanaEgyébként nem tudom, miért nem alszok, de hála az égnek, hogy csak szerdán vizsgázok…

Itt egy kép, ami olyan, mintha “egy jó festő le akarta volna festeni a nyugalmat.”

20160612_180207_Richtone(HDR)

Ilyen volt az ég ma délután, amint utoljára buszoztam vasárnap a koliba. És nem volt jelentőségteljes, az emberek ugyanúgy viselkedtek, a busz ugyanúgy zötykölődött, én pedig ugyanúgy zenét hallgattam az ablak mellett, mint máskor, de valahol az ülések alatt, azokon a felhőkön túl s a kedvenc zeném sorai közt… észrevétlenül megbújt az elmúlás. Az üres szobában, az utolsó egyedül töltött éjemben is itt van velem… De nem most érzem, csak ha majd visszatekintek.

Első első, aztán első utolsó, nemrég utolsó első, pár nap múlva pedig utolsó utolsó. Ez már csak így megy…

Van rá esély, hogy egyszer…

Fogalmam sincs, hogy akartam befejezni. Na, hát ezért nem alszok.