…és hirtelen megint kávénap lett, meg ősz és kétpulcsibanfázós hideg. Újra találkoztam az érzéssel is, hogy csak úgy a semmiből, ráadásul a semmiért csak úgy a tenyerembe vájnám a körmeimet, hogy elmúljon az értelmetlen remegés, ami odabent tombol. Nem sok mindenről szólt ez a nap, az eső esett, fújt a hideg szél, délelőtt próbáltunk, aztán egész délután várost rajzolgattunk a társalgóban. Szóval egyáltalán miről is beszélek?

large (1)

Rám tört az érzés, hogy mennyi mindent nem írtam még le, de egyelőre semmi megnyugtató tervet nem eszeltem ki az orvoslására. Talán a hétvége enyhülést hoz… Rég voltam otthon.

wake me up when september ends

Tegnap éjjel sem aludtam, boldogszomorún feküdtem az ágyamban és verssorokat idéztem fel. Furcsa, hogy az emeletes ágy felső szintjén még mindig képtelenség nem érezni, hogy a magasban vagyok… words

Egy óra csendes versolvasás, és mélységeket érzek, felülről élem a világot… Nem gyakran beszélgetek az emberekkel költészetről. Néha nincs kivel, néha pedig egyszerűen nem tudom elmondani, hogy mit jelentenek nekem azok a pillanatok, amikor a tökéletes időpontban találnak rám a szavak a könyvek lapjairól. Nem is mindig poros, régi kötetek ezek, s nem minden esetben ücsörgök idillien egy csésze gőzölgő kávéval valami kellemes helyen. Van, hogy csak irodalmat szeretnék tanulni, de a könyv “rossz” helyen nyílik ki, és onnantól csak lapozok, lapozok… A szobatársaim szuszogását hallgatva, kislámpafénynél görnyedek az asztal felé, és hol mosolyogva, hol fátyolos szemekkel ízlelem a szavakat, s észrevétlenül elrepül felettem az idő. Ilyenkor nem bánom az éjszakába nyúló órákat, legyek bármily álmos is.

minden este

Vagy legalábbis majdnem minden este, és ahogy ránézek, elfog az egyszerű, mégis letaglózó felismerés. Nem csalásról, nem lelkiismeretről, nem kicsapongásról szól mindez, hanem magányos, emberi lelkekről; nem tudnék a kezem, a szemem, a lelkem egy darabja nélkül élni, és nevezhetnem magam hamisnak, láthatnak bolondnak, más sem akarna félig létezni. Felfoghatom szenvedésnek és végtelen örömnek is, még nem tudom mi az oka annak, hogy csak darabokban egész a szívem.

Másra sem vágyok jobban, minthogy feloldódjak az univerzum mélyében, ugyanakkor még csak le sem merek tekinteni rá, mert amint arra fordítom a fejem, végtelen rettegés fog el, s a mélység visszanéz rám. Ezért olyan nagyon jó, ha odasimul az arca az enyémhez, és amint álomba merülök, nem ketyeg bennem tovább az elfojtott félelem.

Mennyire szeretsz?
Teljesen. 

heartbreaker, gatekeeper

evenifyou

Tudod, ha nem jössz is kitöltöm a kávéd az enyém mellé, s ha nem válaszolsz is neked szentelem azokat a szavakat. Meglep, hogy így érzek… Mélyen belül csodálatos részem vagy, és ez nyugalommal tölt el, az évek távlatára gondolva ma már erősnek érzem magam.

…vagy nézhetjük úgy is, hogy egy részem a tiéd. Annyira tökéletes ez így, hogy az sem számít, neked nem kell.

I’m feeling far away, I’m feeling right here

Nagyon otthon vagyok az álmatlanság témában. Olyan furcsa… hihetetlenül kevés alvással telnek a napjaim, és most úgy érzem, végtelen vizeken lebegek. Ásítós, szemlecsukódós napok tágra nyílt szemmel bámulós éjjelekbe fordulnak, odabent áthatolhatatlan, örök fáradtság honol, a felszínen pedig éberség ringatózik. Újra elfelejtettem, milyen érzés kipihentnek lenni.

Két mondatával totál meghülyített, következtetésképp pedig most totál hülye vagyok. How could you?!

embrace the flame

Érzések végtelen sora jár s kel bennem.

Egy nemrég hallott érdekesség alig félóra alatt bizonyítást nyert – egy videóban azt állították, vidáman az újdonságra vagyunk nyitottak, míg a szomorúság az ismerős dolgok fel terel. Gombóc gyűlt a torkomban, kikapcsoltam a legújabb zenéket, majd ismerős dallamokra és a saját fülhallgatómra váltottam. Magasröptű gondolatok cikáztak bennem, napok óta arra várva, hogy végre formába öntsem őket, de nem nagy meglepetés, amilyen könnyen jött, olyan könnyen ment az emelkedett hangulat. Végül kicsit szipogósan, elkeseredetten üldögélve jöttem rá, hogy most ez az, amim van, ezt kell megragadnom a lehető leghatározottabban. A belém költözött csalódottság az, amiből most táplálkoznom kell. Muszáj felőrölnöm, darabokra szaggatnom és valami hasznosabbá építenem a szilánkjait, egyszerűen nincs más lehetőség továbblépni.

Ihletet adtál, megfosztottál tőle, és az az érzésem, hogy ez így van rendjén.

Egyszerre repes és esik darabokra a szívem, mikor utólag jutnak el hozzám a szavaid. Boldoggá tesz, hogy mostmár értelek, hogy mostmár érezlek, még mosolygok is azon, amin korábban sírtam… De keserédes ez az öröm, mert nem teszi semmissé az évekké terebélyesedett napok fájdalmát, nem kapom vissza az időt, hogy akkor értselek meg és ne most. Szinte felfoghatatlan a változás, elképesztő, hányféleképp találhat ugyanaz a kis apróság szíven.

Aligha tudnám elfelejteni, milyen volt eszemet vesztetten sírni és sikítozni. Élénken érzem még az egész testemet megbénító szorongást, épp emiatt annyira hihetetlen, hogy ugyanaz a dolog mára nem csak elviselhetővé szelídült, hanem olyasvalamivé vált, ami megihlet. Mintha magamat olvasnám a sorok között, vagy valami olyasmit, amit még magamnál is jobban ismerek. Tökéletesen könnyen siklik felette a szemem, a visszafojtott lélegzet és a lelki káosz nem több, mint emlék, és a gyönyörű képek tiszta valójukban sodródnak lelki szemeim előtt.

Where will you run when there’s no place left for you to hide?

Újra és újra sikerül meggyőződnöm, hogy a padlásfeljárónk az egyik legjobb hely a világon. Tegnap délután kimentem rajzolgatni, és mindenfélét csináltam amíg be nem sötétedett és a szúnyogok (akik egyébként nem szeretnek) úgy nem döntöttek, hogy mégis megtámadják az egyetlen vérforrást a környéken. Fűzfa került a lapomra és madarak, zenét hallgatva úgy éreztem, szabadon szárnyalnak a gondolataim. Aztán úgy esett, hogy az égboltot kezdtem bámulni, és ez a jelentéktelen momentum hirtelen mindennek mélyebb jelentést kölcsönzött. Olyan jó lenne, ha a fejembe vésett képeket nem csak én láthatnám, hanem valahogy kivetíthetném a valóságba… Mert meg szeretném mutatni, milyen csodálatosnak tetszettek a fehér felhőkkel díszített kékben keringő madarak, s hogy milyen volt felváltva koncentrálni egyetlen fecskére és a nagy egészre. Hangokat is szeretnék festeni a formákra és színekre, hogy hallhasd, amint a nosztalgikus dallamokon át felsejlik az őrült csivitelés és a közeli galambok hangja, na meg a fákat simogató szél suhogása…

Mélyen megérintett az a pillanat. Egészen máshogy éltem meg, mint általában szoktam a természet csodáit, összhangban éreztem magam a környezetemmel és a szárnyak csapkodása felettem engem is feljebb emelt. Nem jött semmi nagy megvilágosodás az életemmel kapcsolatban, de mintha tisztábban láttam volna, emlékek keringtek bennem és különös gondolatok, egyszerre voltam nagyon egyedül és éreztem az ellenkezőjét. Az járt a fejemben, számomra más a csoda, a fenti és a lenti zene pedig tökéles aláfestőnek bizonyultak. Kiráz a hideg az egésztől, mert… nagyon nehéz megragadni a lényeget. Nem tudom átadni a legfontosabbat, pedig nem a felhők szépsége a meghatározó gondolat és nem is az, hogy lenyűgözött a természet, mert ez mindig így van… Hosszú mondatok által sem tudok eljutni oda, ahová szeretnék, de legalább egy kicsi részletet sikerült megörökítenem abból a csodás momentumból.

Olyan, mintha mindez visszahúzna a mélybe. 

Nem tudnám megmagyarázni.

Ennyi idő után már tudnom kellene,
hisz ezerszer és ezerszer elmondta…

…és mégis, a mai napig felüti
a fejét a bizonytalanság…

és mindez olyan reménytelen.

Valójában szeretem, ha
a sötétség beszél belőlem.

Nem taszítottak, nem is húztak lefelé, mindig is itt voltam.

Csak olyan nehéz elhinni,
hogy ilyen mélyen senkit sem találok, hiába tapogatózok…

I won’t let this build up inside of me

Tudom, hogy szeret. Tudom, nem kell,
hogy fekete vagy rózsaszín legyen a hajam,
hogy láncok csörögjenek az oldalamon,
hogy csipkés és bandás ruhában járjak minden nap.

Tudom, nincs semmi baj azzal,
hogy örökké karikás a szemem,
hogy nem ér a földig a hajam.
Nem számít, hogy nem találok
szegecses karkötőt és nem baj,
hogy lassan alakítom a zenelistáimat.

Nem baj, hogy nem vagyok egy kialakított kép…
nem baj, hogy nem hasonlítok valakire vagy mindenkire,
mert van aki elfogad és engem keres bennem,
nem valami vagy valaki mást.

Elméletben így megy ez. Gyakorlatban nem mindig, és nem tudnám megmagyarázni. Ennyi idő után már tudnom kellene, hisz ezerszer és ezerszer elmondta…

Van, hogy az az érzésem támad, mégiscsak jobb lenne, ha egészen más lennék, mert talán jobban be tudnánk fogadni egymást a saját világunkba. Miatta és magam miatt is érzem ezt… Bizalmatlan vagyok. Azt érzem, nem látják rajtam és bennem, aki vagyok. Nem hiszik és nem hiszi el, hogy másoktól függetlenül szeretném felvenni azt a szegecses karkötőt és hogy lázadok, tombolok, sikítok, hogy a képek és dalok a fejemben nem azért kerültek oda, mert megtetszettek valaki mástól. Ha biztos lennék benne, hogy ő látja és elhiszi, akkor én is elhinném, és nem számítana, mit hiszek arról hogy mások mit hisznek. Nem akarnám külsőségekkel hangsúlyozni a belső dolgokat és nem hinném, hogy számít, elég merészen nézek-e ki. Most nem hiszem, hogy elhiszi. Nem érzem, hogy hisz bennem.

She isn’t real, I can’t make her real

Széttépném a bennem dúló feszültséget és újrakezdeném.

I’m not running away, been fighting this so long

Csak el akartam mesélni. Ez már megint valami új, különös, és kétszer fordult elő velem két nap alatt.

Rég nem sírtam úgy igazán, szinte hiányzik is ez a fajta lélekállapot. Úgy alakult, hogy pár könnycseppnél sosem kellett több, ha mégis, hát épp nem volt alkalmas az idő és a hely. Az elmúlt hónapokban összegyűlt, pedig könnyeket illetően egyáltalán nem vagyok az a gyűjtögetős fajta. Vasárnap kissé feldúltan szálltam fel a buszra, de egyáltalán nem éreztem, hogy már nem bírom tovább visszatartani. Arra gondoltam, leülök, bekapcsolom a zenét és majd megnyugszom… Helyet foglaltam, fülhallgató a fülemben, és akkor megéreztem.

Ismerős illat volt, de az első hullámban csupán a tény tűnt fel, hogy biztosan ismerem. Alig pár perc múltán azonban megrendítő hirtelenséggel zúdult rám a felismerés, és mielőtt ráeszméltem volna, könnyek kezdtek patakzani az arcomon. Nem az ablak mellett ültem, mindenhol emberek vettek körül, és képtelen voltam visszafojtani, hiába próbálkoztam. Lecsuktam a szemem, s hagytam, hogy legyőzzön.

Beteg vagyok. Ez a szeptember valahogy mindig kifog rajtam… Hiába tudok elképzelni ezer és ezer jobb tevékenységet egy szép őszi napra, mint az egész napos ágyban fekvés, nincs erőm semmi többre. Alig értem oda vasárnap este, már tegnap haza kellett jönnöm, a buszon utazva pedig ismét elkapott valami erőteljes érzelmesség. Akkor nem a múltra, a jövőre gondoltam, és újból megeredtek a könnyeim, újra az idő felfoghatatlanul apró töredéke alatt. Arra gondoltam, nem vagyok kész elengedni azt, aki a tudatom és az életem legutóbbi fordulata óta mellettem van.

Rájöttem, azóta megbékéltem. Fura is ilyet hallani olyasvalakitől, aki nem a zavargásairól és kitöréseiről híres, mélyen belül viszont nagyon hosszú ideig lázadoztam. Mostanra, higgadt fejjel képes vagyok átlátni tévedéseimet, gyarlóságaimat és azt is, hogy összességében azért kellettek ezek a hibák ahhoz, hogy idetaláljak. És ő is kellett hozzá. És most nem tudom, hogyan lélegezzek nélküle.

Végülis nem csodálkozom. Minden túlfeszített húr eléri tűrőképessége határait, és ha elpattan, bizony szíven üt. A csapás pedig még sokáig fodrozódik a lélek felszínén…

hand

is this just another statement of your insecurity?

Amilyen jól indult a szeptember első hete, olyan erőteljesen ütött a valóság a következő héten. Nem is arról van szó, hogy meglepetés ért, csak nagyon furcsa érzés volt megtapasztalni a hétköznapokba és a megszokott helyzetekbe való süllyedést. Mert hát… nekem tökéletes kettesben BFMV-t hallgatni és oreot eszegetni a kávé mellé, de nem gondoltam volna, hogy ennyire véglegesen elszigetelt a világban elfoglalt helyünk.

Megtanultam, hogy körülöttem minden kettős, így hát nem csodálkozom, hogy minél több emberrel érintkezem, annál inkább egyedül érzem magam. Nagyon szeretem azokat az apró pillanatokat, mikor a zárt világom határain átlépve valaki vagy valami csodással találkozok, de miután véget érnek, mindig azon gondolkodom, miért csak “apró pillanatokként” tarthatom számon az egyébként mindennapi dolgokat. Miért van az, hogy a hónap történésének minősül az, ha valaki hozzám szól?

A nyáron eléggé meglepett, hogy a különcök között is különcnek tűnök. Amikor bekerültem egy csomó fura ember közé, eleinte otthonosan éreztem, nem sokkal később pedig egyedül találtam magam. Azóta is képtelen vagyok elhinni, hogy azon az éjjelen egyedül én mentem haza teljes mértékben józanul. Mai napig úgy gondolom, jó döntés volt a többiekkel tartva megtudni azon a szórakozóhelyen, hogy pontosan mivel is nem akarom tölteni az időmet. Megfontoltam, velük tartottam, és azt csináltam, amihez a legjobban értek: figyeltem az embereket. A pultnál állva R sorra nyomta a kezünkbe az italokat, és mikor körülbelül ötödik próbálkozására sem kértem, közölte, hogy nem kell mindig jókislánynak lennem. Nem fér a fejembe, miért gondolja azt bárki is, hogy azért nem iszok alkoholt, mert meg szeretnék felelni valamilyen elvárásnak vagy mert nem merek kilépni az “ártatlan” árnyékomból. Óriási különbség van a nem merek és a nem akarok között, de aznap este rádöbbentem, hogy vannak emberek, akiknek ezt nem fogom elmagyarázni.

Az utóbbi időben igen erőteljesen dolgozom azon, hogy ne kategorizáljam az embereket csupán a bulizási és a zenehallgatási szokásaik alapján. Rossz érzés volt rádöbbenni, mennyire áthidalhatatlanul előítéletes vagyok azokkal szemben, akik olyasvalamit tartanak nagyra, ami számomra a tökéletes értéktelenséghez közelít. Megérteni persze sohasem fogom tudni a másik oldalt, átérezni sem fogom egyhamar, mert… nos, mielőtt belemerülnék a hosszas fejtegetésbe, azok a dolgok nem férnek az értékrendembe, de mostanra abszolút elfogadom és nem kérdőjelezem meg, hogy mások szemlélete szerint tényleg jó az az életmód.

Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy az inkább extrovertált, bulizni járó, társasági emberek nem igazán fogadják vagy hiszik el, hogy a szombat este nem csak egy bulitól vagy piálástól lehet kellemes. Úgy vettem észre, a környezetem túlnyomó része sokkal kevesebbnek tartja önmagánál az olyan embereket, akiknek nem a közösségi szórakozás és az aktuális trendekhez való igazodás az első. Nyilván ez kicsit általánosítás, nem is gondolom, hogy ez így mindenkire igaz, de rövidke életem során megdöbbentően sokszor találkoztam ezzel és azzal a kijelentéssel, hogy “neked nincs életed”. Ezt a fajta… átlagos, laza életfelfogásnak titulált szűklátókörűséget fájlalom nagyon, na meg azt, hogy mindez olyan széleskörűen elfogadott. Ugyanazon az említett estén egy másik lánnyal arról esett szó, hogy nem járok bulikba, nem szoktam inni és diszkókban táncolni, mire elképesztően szilárd meggyőződéssel jelentette ki, hogy már pedig most kéne élni, míg fiatal vagyok.

Élek. Nem azt az életet, amit a tévében ideálisnak mutatnak be, bizony még nem is teljesen olyat, amilyet én magam szeretnék, de élek, méghozzá teljes életet. Megvannak benne az értékes és elengedhetetlen dolgok, és nincs hiányérzetem, csak mert nem úgy élem, mint a legtöbben körülöttem. Igazából… mire mindezt leírtam, már nem is tudom eldönteni, sajnálom-e vagy sem, hogy vannak, akik megcáfolnának.

Mellesleg az élet legnagyobb dolgai közt tartom számon a fejlődést, a folyamatot, ahogy a semmiből valami lesz, a kezdetlegesből előrehaladott vagy a jóból még sokkal jobb. Szeretem azt az elképzelést is, hogy vannak dolgok, amelyekből el kell venni, hogy éppen ezáltal fejlődjenek: továbbalakuljanak és elérjék a szebb, kisebb formájukat. Csak azt akartam mondani, hogy emiatt van az, hogy a néhány eredmény közül az életemben, amire őszintén büszke vagyok, a legtöbb valamiféle fejlődés. Évek óta gyakorolom, hogyan szélesíthetem a látókörömet, s megállás nélkül igyekszem a különböző helyzetekben nézőpontot váltani. Mára ezt a “sportot” sokkal eredményesebben űzöm, és ennek az előrelépésnek a bizonyossága elég erőt ad, hogy tovább folytassam.

I wish that I could tell you so you know

Huh, de utálom. Rá se nézz! Nem szeretek itt lenni. Jesszus, csillapítsd a szívverésed! Ne mosolyogj…

És akkor eldöntöttem, hogy mosolyogni fogok, meg sírni és nevetni is, örömmel nézni a dolgok elé, a szomorúságra és az elveszettségre, a nyugodt percekre; hangosan dúdolni, ha kedvem tartja és beszélni, ha a szavak ki akarnak törni. És nem is utálom, és valójában szeretek itt lenni, szeretem az utolsó első éjszakát itt és az összes többit is. Azt is szeretem, ha szomorú vagyok, ha érzem, nem tartozok ide, és már nem akarok mást. Minden olyan szép.

large