A listám készen áll a nyár utolsó tíz napjára – én viszont kevésbé. Hazafelé utazva már sokkal inkább a “későnyár” érzés kerít hatalmába: a tetőablakon keresztül beáramló szél jellegzetes illatokat hoz, egyre erősebben fújja a felsőmet, a nap utolsó sugaraival álmosítóan melegíti a bőröm, és a táj minden pontjáról fenyeget valami az ősz közeledtével. Lehetetlen figyelmen kívül hagyni a nappalok rövidülését, és nem tehetem meg, hogy nem szerzem be az alig két hét múlva szükséges dolgokat, csak mert nincs kedvem hozzá.

Harmadik évre kinőttem a felesleges problémákon való aggódást, de ezzel együtt eljutottam arra a pontra is, amikor már pontosan látom a valódi gondokat. Nem gondolkodok olyasmin, hogy majd valami csoda folytán elfogy az agykapacitásom és képtelen leszek tanulni vagy hogy a szobatársaim elveszik a füzetemet és kinevetnek, viszont félek tőle, hogy nehéz lesz visszarázódni a megszokott, majd elfeledett kerékvágásba. És pontosan tudom, hogy mikor – valószínűleg még a vártnál is gyorsabban – eljön az idő, hogy ott kell maradnom, ugyanolyan elhagyatottnak és egyedül fogom érezni magam, mint az utóbbi két alkalommal. Arról nem is beszélve, hogy az ágyamat semmi sem pótolhatja majd.

Mindenesetre várom már az újabb kalandokat, amik mindennap várnak majd, ha nem hagyom, hogy elszürküljenek a hétköznapok és velük együtt én is monotonitásba süllyedjek. Nem mindig olyan egyszerű ez, mint gondolnánk, de nem is olyan bonyolult, hogy minimális odafigyeléssel ne sikerülhessen. Nem várok sem magamtól, sem a világtól óriási változásokat, de most más tervekkel és gondolatokkal vágok neki az új kezdetnek, és tudom, hogy ez éppen elég.

Egyelőre…