show me the heavens or drag me to hell

Mesékbe, könyveim borítóira még jobban illenél, mint a karomba. Egész káprázatos az a hevesség, az a tűz, amit miattam viselsz, elképeszt a bennem való hited. Tudod, még irigyellek is, mert bízol s hiszel olyan vakon, ahogy én sosem voltam képes.

flower

Hirtelen jött eső cseppjei mossák a betont, a fákat. Azt kívánom, bár apró üvegcsékbe zárhatnám az illatot, bár a polcomra tehetném a virágok mellé…

Bár eltehetném az ihletet a szebb napokra! Néha akarom, aztán nem akarom, hogy megihless engem, és micsoda gonosz tréfa, nem tehetek sem érte, sem ellene. Nem tehetek ellened. Mindig is értetlenül álltam az élet kegyetlen játékai előtt. Az összetört, eltaposott dolgok gyönyörűségesnek tetszenek, a szomorú dalok mosolyra késztetnek, a szíved roppanásának hangjai pedig valami egészen különleges módon inspirálnak.

Így történt az is, hogy a legszebb vallomásaid sírva kényszerítettek térdre, a legszomorúbb szavaid hatására pedig tollat ragadtam. Sosem fért a fejembe, miért.

Úgy tűnik, még mindig nem látlak teljes egészedben, és egyre jobban értékelek minden darabkát, amit felfedezek benned. Pedig ezek darabok néha nem is igazi, még felfedezetlen részei a kirakósnak, sokkal inkább fények és árnyak, amik a már megismert részleteket új színbe vonják, máskor pedig szelek, melyek addig taszítanak, míg más szögből nem szemléllek téged.

Rettegek attól, hogy elfelejtem a vonásaid. Három napja nem láttalak, és máris küzdök a feledéssel, kétségbeesetten próbálom felidézni az arcod, csak azért, hogy bebizonyítsam, még képes vagyok rá. Azt akarom, hogy újra lássalak először, újra lássalak utoljára, és újra lássalak minden egyes módon, ahogy valaha láttalak. Gyönyörűnek, távolinak, elveszettnek, enyémnek és fájdalmasan törékenynek is, sőt még azt sem akarom elfelejteni, milyennek láttalak akkor, mikor soha többé nem akartalak látni.

Már nem esik, szél és esőcsepp helyett most a délutáni nap fénye szűrődik át a levelek között, az udvaron vihar utáni csend, tiszta levegő, halk madárcsicsergés játszik. 

Heves tűzzel égsz, végtelenbe csapnak a lángok körülötted, és az az igazság, hogy vonz ez az erőteljesség. Lassú, biztos tűz helyett feléd fordulok, ki forrón, szemet gyönyörködtetően pislákol, de félek, nem ez az, ami megvéd majd az örök telem hidegétől. Mibe burkolózzak majd, ha csak füst marad utánad?

képletesen szólva

képletesen

kép-lékeny kép vagy a fejemben
csodás képekből gyúrt rémálmom
hozzád bújnék, mikor menekülök előled

kép-telen kép vagy nekem
zuhanva repülsz, szárnyak nélkül
kísérlek a sötétbe

kép-zelt képben élek
a valóság felett rémülettel
nyílik tágra szemem

kép-telenül
gyorsan zuhanok
veled

there is a crack in everything…

Kétszer csók, kétszer fél,
Így hagy el, ki bennünk él

butterfly_by_casheefoo

“Leszakítani a szépséget, bárhol teremjék is, és megajándékozni vele a közelemben lévőket. Ezért vagyok a világon.”

Manapság minden olyan szép. A langyos víz érintése a bőrömön, az ágyam kényelme, a kora reggeli friss levegő, a tejszínhabos kávé, a nyár színei, az olvasás élménye és az égzengés. Úgy érzem, sosem elég a világból.

Örökmozgóvá leszek. Ha megállok,

kibillenek az egyensúlyomból

és zuhanok

és cserbenhagynak a szavak

és nem látok.

remember_an_old_love_by_matricaria72

“Éjszakázva sokan élnek,
Éjszaka van télen, nyáron:
Mégis több egy nyári éjjel,
Mint a téli tizenhárom.
Szürkeség a nap világa,
Járok benne gonddal, bajjal:
Ti vagytok a világosság,
Nyári éjjel, nyári hajnal!…”

szomorú szemű lányok

Tudod, ma már nem hiszem, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong közöttünk. Már látom, élő vagy és valóságos, közel vagy hozzám, én pedig hozzád, s a magasságkülönbségek sem jelentősek.

Mondhatnám, nem láttam a fától az erdőt, nem láttalak téged a téves képeim szörnyű fátylán keresztül. Pedig a fátyol csak az enyém volt. A világ torz másából szőttem, egyre szorosabbra, egyre fullasztóbbra, gyengeségeimet belefonva. Ez a rettenetes lepel fojtogat ma engem, mert végleg letépném, hogy tisztán lássalak.bird_cage_by_farrago

Múlik az idő, a tévképzetek rendre szétoszlanak. Némelyikük nyomban hamuvá porlad, de hiába tudom az eszemmel, hogy már nincsenek ott, a szívem képtelen követni az eseményeket. Mint borzalmas villogás, úgy váltakoznak odabent a képek, régi, képzelt és valós foszlányok repülnek felváltva a szemem előtt.

Le kell győznöm, le kell győznöm. Muszáj emlékeztetnem magam, mi a valóság, és iszonyatosan szükségem van ehhez a segítségedre.

S majd ha egyszer leválik rólunk minden festett kép, csukott szemhéjam mögött is tiszta szívvel nézhetek a szemedbe.