furcsa

hogy még nincs sötét, hogy már nincs december és hogy még mindig elvisznek az érzések. hogy aki elment, az mintha még mindig itt volna, amíg rá nem gondolok, s hogy tettem dolgokat, amiket elmesélhetnének nekem úgy, mintha nem velem történtek volna. miként a szürke felhők a víztoronyra rétegződnek, elmúlt vágyaim nem épülnek rám, nem épülök elmúlt önmagamra. talán nem is léteztem, annyira idegen minden, mit nemrég még hittem és mindennel szemben vallottam. és most magamat tagadom meg – tudnunk kell, hogy nem téged tagadlak -, de magamat benned is: az emlékemet, a nyomaim, kihullott hajszálaim és hűlt helyem, nem akarom, hogy akár csak ott is létezzek. szokásos ördögi körömben vádló ujjam még mindig rám mutat, és hiába kezd elegem lenni a végeláthatatlan és hasztalan önvádból, nem találok mást, akit felelősségre vonhatnék. ha valaki a sajátjaként mesélné nekem az életem, szerintem azt mondanám neki, engedje el, oldozza fel magát, mert ezt senki sem teheti meg helyette, de annyira nehéz, nem tudok ezzel az önmagammal élni. ki szeretném cserélni a sejtjeim, hogy ne legyen ott bennük, tisztává varázsolnám a bőröm, de nem lehet, nem lehet, nem lehet. kettéosztott szürke ablak a világ, zöldjeikkel beköszönnek hozzám a fenyőfák.

to the end of april

Csak pár szót az áprilisért, ami elképesztően sok történetnek adott otthont. Sokezer lépést magam mögött hagyva, veszteségek és nyíló virágok szegélyezték utam, s annyi mindent láttam, néha úgy éreztem, kevés hozzá a szívem, szemem. Felfordult és helyreállt a világom, és újra, és újra, gyenge, csendes, aztán erős voltam, és most itt vagyok, szép reményekkel. ✿

…és ez a dal most olyan, amitől érzem, hogy én én vagyok. ♥