golden hours


Engem is meglep, hogy mostanság a  vezérel ide, s az igény, hogy lenyomatot hagyjak a szépségről, amelyből manapság bőségesen részesülök. Most még nem tudom, mi ez az időszak, milyen illatok és fényviszonyok fémjelzik majd, de máris érzem, hogy különleges és hogy a mélységeimet érinti. És a magasságaimat, és még sokkal többet is, mert ilyenkor tovább érek a lábujjamnál és a fejem tetejénél.

the heart is an arrow – it demands aim to land true

Szeretem ezt az érzést, amikor a tegnap még örvénylik bennem, fel-felcsap a hulláma és csak rajta keresztül látom a világot. Mikor még éppen nem csillapodik a szavak visszhangja, mikor még szinte ott vagyok. Körülölel a sötét, belemosolygok. Megakad egy hang a torkomon.


Az a baj, hogy ha van felület, a határaim oldódni akarnak, a lelkem áradni, és olyankor – ilyenkor – minden rendben, de aztán kétszer olyan nehéz lesz a saját súlyom, életem pedig élhetetlennek tetszik majd. De én még maradnék, mert erre vagyok való.

the nights were mainly made for saying things that you can’t say tomorrow day

Rettenetesen mérgezőnek érzem magam, félek, ha valaki belém esik, előbb-utóbb megfullad. Elég, ha most én cipelem magam, mondanám, de ez nem igaz, nem teljesen elég. Bárcsak eltehetném mindazt, amivel megáldott az elmúlt néhány hét, olyan szerencsés vagyok. Bárcsak ne félnék, hogy nem tudom elviselni a jót, hogy nem fogom kibírni a rosszat, hogy megőrjít mindaz, ami a kettő között billeg.

swim with me into your blackest eyes

darklands

Szivárog a lelkem, és olyan kérdésekkel van tele, amelyekre nem kaphatok választ, s amelyek nem hagynak aludni. Furcsa ez a váltás a lét bizonytalanságaira, végeláthatatlanul küzdeni az ösztönös fekete-fehér ellen, hogy egy árnyalt és komplex képet láthass, alkothass. Talán csak én vagyok ehhez kevés, talán csak engem forgat fel ennyire.

heavy skies

természetesen nagyon késő van, de szeretném leírni, hogy megváltoztatott, egy csapásra, vagy inkább talán észrevétlenül, és csak most jutott el hozzám a felismerés…

olyasmik történtek, hogy kismadarak énekeltek altatót, a borongós víztorony vigyázta az álmomat és az ágyamban fordítva fekve szürke égre, meleg csendre ébredtem

és ettől fogva úgy érzem, kezdem megszeretni a szürkét, ami eddig úgy kiábrándított, amiért mindig csodás színeket váltott fel

szürkét, ami eddig hideg szeleket küldött, de most helyette puha vigaszba burkol, otthont ad nekem, és gondos szeretettel üzeni, hogy most az a dolgom, hogy én is otthont építsek, kívül-belül

olyan könnyű most valaki más életét élni, az enyémet pedig üveg mögül nézni

…és alkotni szeretnék, és megjavítani mindent, ami eltörött.

where’s your sea of tranquility?

szaladgáló buborékok, metallica, milyen furcsa ez a nap. tökéletes tavasznak indult, ágyban kuckózós könyvolvasással, kávét kortyolgatva a Tisza-parti fasoron, szanaszét fújta a hajam a szél és egy szál kardigánban jártam a várost –

a bolyhos felhők helyét mostanra átvette a mennydörgés, a rámsötétedett szobában ülök, remélve, hogy nem csap belém a villám, bár miért épp belém csapna…

azért azt hiszem, sikerült lassan élni ma,
megpróbálok holnap is,

és legyek akármilyen inaktív vagy béna, mindig különleges helye van a szívemben az internet ezen szegletének, amit a blogomnak nevezhetek :) ♥

7 év

the world from you

oh, ezek az értékválságok. “nem szeretem a kávét.”
“nem szeretem az életem.”

“írni szeretnék, de nem megy.” nem olyan szavakba önthető ez az egész, mint a mézzel édesített meleg kakaó (amit ma másodjára iszok), inkább olyan, mintha eltelt volna az idő és már nem is itt lennék, ahol vagyok

sok minden jó, de valami határozottan hibádzik.

(de azért tényleg sok minden jó, például:


beszippantott és valamiért nagyon nem bánom)