tünékeny

Illékony, tünékeny, mint egy gondolat, mégis szüntelenül velem van védtelenül, csodás valójában. Összesimulva. Szellemként kísért a gyönyörű érzés. 

winter_sleep_iii_by_mala_lesbia-d37xr6y

Egyre gyakrabban hangzik idegenként a saját hangom. Ijesztő, ahogy szavakat formálok a számmal, és mintha valaki más hangja szólaltatná meg őket. 

caged_bird_by_ohaythur-d4onirf

A szorító érzés a mellkasomban. Sok idő kell, mire rájövök, hogy nem a víz miatt van, és hiába zárom el a csapot, nem fog elmúlni. Nem, nem rajtam van, nem kívül, hanem mélyen belül. Nem a forró víz okozza, és nem is fogja lemosni rólam. 

kék

Jelenleg listába szeretném foglalni a körülöttem lévő dolgokat, valamiképp rendszerezni és lejegyezni őket, hogy megmaradjanak. Mondjuk lista álmokról, félelmekről, ajándékokról, történetekről, kedvenc szavakról… 

autumn

Múlik az ősz.

éjjeli objektív

Arcon lecsurgó könnyekként szelik át az ablakot az esőcseppek. Szülinapom van. De nem érzek semmit. Nem érzem úgy, mintha valami jelentőségteljes történne. Aztán meg hiányzik az a szörnyen ésszerűtlen, vak, feltétlen bizalom, meg úgy általában a bizalom. 

Eddig nem gondolkodtam ezen, hogy vajon kívülről milyennek tűnhet ez az egész. Milyennek tűnhetek benne. És erre jön az univerzum, és… 

Egyszerű az egész, mint egy hajlibbenés.

we can chase the dark together

SAM_1662

Megfestette a kék eget, a felhőket és a repülőgépcsíkokat, majd a csatorna vizében tükröződve búcsút intett és lebukott a tölgyfaerdő mögé. Egyre távolodott, növekvő sötétségbe burkolva minket. 

Időzavar. Mintha már késő délután éjszaka lenne. Nehéz megszokni, szeretem a késő délutáni hintában ülve olvasást és naplementenézést, de így minden órákkal előbbre tolódik és felborul a rend. Felébredek, és néhány órácska múlva már sötét van… Kellemetlen.

Készülődésillat lengi át a szobát. A parfümöket a kapkodás szele sodorja ide-oda, tiszta ruhák illatával keveredik és átjárja a helyiséget. Megint elkéstünk.

Nem tudom neki elmondani az elmondhatatlant. Álomkábán, hosszú, megcsavart, drámai mondatokban sem, akkor sem, ha szétfacsarja belül a szívem. Márpedig facsarja, szorongatja a sok kimondatlan és megfogalmazhatatlan gondolat és érzés. És az ő szavai is ezt teszik velem. Minden második szóra összerándulok, annyira tép, úgy nyom, hogy nem kíméli a belső szerveimet sem. Érzem, hogy ez a gyönyörű összhang nem lehet véletlen. 

Tegnap csak öt percre ugrottunk haza napközben. És más alkalmakkor, amikor elment, már előre féltem belépni a szobába, féltem attól, ami ott fog fogadni, de most… Túlságosan kapkodtam ahhoz, hogy felkészülhessek, és alaposan éreztette is a hatását ez a mulasztás. Iszonyatos, váratlan erővel sújtott le rám a szoba üressége, olyannyira, hogy egy pillanatra a küszöbre fagyasztott. 

Nagyon nagyon hatással van rám, szüntelenül. Már javult a helyzet, de még mindig nehéz másra gondolni. Leplezetlen törékenység, valami átkozottul mély. Megérint, úgy, mint a Felhőatlasz tette, amit hivatalosan is befejeztem olvasni, ráadásul a filmet is megnéztük. Sírni tudnék érte, de ezzel együtt szörnyen örülök, hogy elolvastam. Sok élményt, gondolatot adott nekem, ráadásul ez a könyv, a CC könyvekhez hasonlóan nem csak elméleti síkon. Cseppek sokasága. ♥ 

Kaptam kávés étcsokit, én pedig azóta találtam a boltban egy borzasztóan ‘ő’ karkötőt. Ezenkívül tegnap megnéztem a Hachi kutyás filmet, persze nem segítette a sírhatnékom elmúlását… 

Egyik éjszaka 1 körül elaludtunk. Úgyértem, még nem akartunk, csak úgy véletlen. Pár perc múlva kinyitottam a szemem – elaludtunk. Közölte velem, hogy ő nem. Beszéltünk, aztán újra elaludtunk véletlen, fél 2 tájékán. Fél 5kor nyitottam ki a szemem. Odafordultam, ébresztgetni kezdtem. Sokáig nem válaszolt, aztán az elaludtunk szó sokadik megismétlésére felpattant a szeme és komoly hangon megszólalt: “Én nem.”, majd elkezdte mesélni, hogy mit álmodott. Hülyegyerek. :D ♥

Talán csak felébreszti bennem a védelmező ösztönt ezzel, hogy magát védtelenné téve ilyen szinten megmutatja a bensőjét. Szeretnék változatos kifejezéseket használni, de folyton egy szó jut eszembe – törékeny. Gyönyörű a szó, gyönyörű a jelentése. Szeretgetnivaló? Nem tudom elengedni – sem a fejemből, sem az ujjaimmal.

őszi szünet

Kimosták, és összement. Kimostuk. És elfogyott az október.

Azt hittem, nem fog elmúlni az érzelmileg labilis állapot, de túl vagyok rajta. Okára azóta sem tudok rájönni, talán az agyam, vagy éppenséggel a szívem ilyen szélsőséges módon próbálta megvédeni magát, így akarhatta tudtomra adni, hogy túl sok. Először folyamatos gyomorfájással kezdődött, gyakran fájt a fejem, később pedig szüntelenül csak sírtam. Nemcsak nyomós, hanem az esetek túlnyomó részében egyáltalán semmiféle okom nem volt, csak úgy jött, és nem akart elmúlni. Múlthét végén pedig mindehhez hozzátársult még a folytonos szédülés. Először csak akkor jött, mikor lefeküdtem és megfordultam, aztán folyamatosan. Egész nap szédültem, sosem láttam tisztán, mintha szünet nélkül káprázott volna előttem a világ. Talán ilyen érzés lehet részegnek lenni. Mindenesetre a szombat éjjeli kiadós itthoni alvás után sem lettem jobban, szóval az őszintét megvallva aggódtam, de mostanra már javult a helyzet. Már csak hosszabb időközönként tör rám, vagy ha túl hirtelen fordulok. Az egyetlen, ami még nagyon problémás, az egyensúlyom. Nem mondom, hogy alapvetően különösen jó egyensúllyal rendelkezem, viszont nagyrészt nem voltak ezzel kapcsolatos problémáim, egészen idáig. Nem szoktam dülöngélni, nem szoktam az ajtót elvétve folyton ajtófélfákba ütközni és nem szoktam nem tudni biztosan megállni a saját lábamon. Ez szörnyen zavar. Szeretem, ha biztosan állok.

“Talán a hétköznapok is olyanok, mint a látás vagy a csend – az ember észre sem veszi, milyen értékesek, míg egy napon el nem veszti őket.”

Éppen ilyen. A látás, a csend, az egyensúly, az otthon és a levegővétel. Hiszen ha fáj a fejed, folyton az jár az eszedben, hogy milyen jó lenne, ha nem fájna. Próbálod elképzelni, milyen, mikor nem hasogat, mikor csend van odabent, és legtöbbször nem sikerül. Viszont ki gondolkodik tiszta fejjel azon, hogy milyen érzés, ha fáj?

Nem akartam folyton sírni. Nem akartam fájdalmat és zavart okozni azokban, akikkel a legkevésbé szerettem volna ezt tenni, de mégis sikerült. És nem feltétlen mentség az, hogy nem tudtam ellene tenni. Elmondták. Nem tudják kezelni, ezért furán reagálnak, vagy éppen megszakad a szívük. Pedig nem akartam, hogy miattam rossz legyen.

Erről azt hiszem ennyit, bízom benne, hogy végül, ha nem is nyomtalanul, legalább maradéktalanul eltűnik ez az egész őrültség.

Lényegében minden őrület. Túl vagyunk az idei Rózsahéten, bár idén a tavalyi 6 naposhoz képest 2 nappal rövidebb volt. Tavaly is, és most is megvolt a varázsa ennek az egész zsongásnak. Idén is gyűjtöttem plakátokat, és ugyanúgy kiabáltam a D-seknek. Szebb idő volt, de a társaság hiányzott. Érdekes, hogy tavaly az öt osztály közül volt néhány jó előadás, a többi pedig épp csak nézhető volt, míg most az összes nagyon élvezhető és jól kidolgozott volt. Imádtam a D-sek műsorát és táncát, folyton táncolni akartam velük. Mindig megmosolyogtattak a kacsás plakátjaik, mindig az jutott róluk eszembe, hogy never trust a duck. :D Ezenkívül tetszett, hogy ordítva berontottak nyelvtan dogaírás közepén és tudós ruhákban elvették előlünk, majd danger feliratú hordókba dobták a dogáinkat. :D Rajtuk kívül nagyon tetszettek az E-sek, és minden, amiről a programjuk szólt. Azonkívül pedig, az a helyzet, hogy imádtam a kávéházukat. :D ♥ 

2013-10-25 09.57.35

A gyönyörűséges kávéhoz amúgy nem kaptunk kanalat, szóval megkavartuk filccel. :D Azok a cukrok pedig életveszélyesek, főleg ha az első sorban állsz, és kiütik vele a szemedet. :D

Furcsa helyzeteket éltem át, minden tekintetben. Különös álmaim voltak, és mintha egy különös álmot álmodtam volna ébren. Szörnyen repül az idő. Félek, hogy végül az egész életem átálmodom…

porcelán

Érintetlen.

Törékeny.

Szívmegszakadásig, hidegkirázásig érzem – megindított bennem valamit. Borzasztóan mélyen. Egyszerűen elképeszt, hogyan lehet valami ennyire, szívszorongatóan csodálatos és sebezhető. Megdöbbent és elkápráztat a védtelensége. Mintha minden, hozzá hasonlóan törékeny és múló pillanat azzal fenyegetne, hogy összeroppan a kezeim között. Nem csak a szavak drámai jelentésében.

Felkavaró. Látni a jelenében a múltja fájdalmait, és megpróbálni lesimogatni, lecsókolni onnan, félve a kudarctól, hogy a sebek gyógyíthatatlanok. A rég érintései nem pótolhatóak, és az azokon keresztül közvetített szeretet sem.

Nem akarom elengedni, most, hogy ilyen védtelen. Ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy megóvjam, és ne eresszem el. Minden fizikai valóságtól eltekintve, úgy érzem, mintha még most is köré fonódnának az ujjaim. Vigyázok rá.