so many bright lights, they cast a shadow

Ilyen képeket csináltam a buszozásaim során… Az első kettő pénteken készült, a harmadik pedig még múlt héten. Akkor hoztam haza a fényképezőgépet… Annyira szép volt mindkét alkalommal az idő. Péntekre mintha még az időjárás is boldog lenne… De most sajnos mindjárt hétfő. :’D 

Én esküszöm nem fogok mostmár mindig a zöldszemű fiúról írni, tényleg nem… De egy valamit még muszáj. Nem találkoztam még vele hétszer. Rengeteget gondolkodtam, és tegnap este rájöttem, hogy én idióta, első héten még nem. Szóval csak ötször. Furcsa is volt, mert a hét az olyan soknak tűnt… DE. Ha minden jólmegy… És könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm, miért is ne menne jól?, akkor pár órán belül már hat lesz az a szám. De jesszus. Vannak ennél fontosabb dolgok is. És most mennem kell pakolni, azt hiszem. Meg tanulni… mert… semmit sem tanultam… :c 

Hallottam egy olyat, hogy ő nem akar tanulni, csak tudni akar. Én még sosem gondoltam erre így. Elvileg mindennek van ára… A tudásnak mondjuk a tanulás? Nem tudom… Ez tényleg sosem foglalkoztatott. Most sem érzem úgy, hogy rengeteget kellene tennem azért, hogy tudjam azt, amit tudok. Nehéz ezt elmagyarázni.

A többi kép, azaz a lentiek pedig tegnap készültek, mikor kimentünk biciklizni. Még az előző pitypangos kép is tegnapi. Annnnyira jó érzés volt fényképezni. Meg amúgy tényleg igaz, hogy csinálni kell vagy húsz képet, hogy egy jó legyen. Olyan jó lenne egyszer egy profi fényképezőgéppel dolgozni. 

Szeretem ezt, szeretek olvasni, szeretek zenét hallgatni, szeretek az emberekkel foglalkozni. Iszonyatosan reál beállítottságú vagyok, mint látszik… :”’D Nem tudom, hogyan fog ez alakulni. 

Tényleg más vagyok. Nem hiszem, hogy ez nagyon rossz lenne… Csak emiatt rossz néha egyedülérezni magam… 

Ó, istenem, már megint ez a búcsúzkodás…! Semmi baj. Nincs semmi baj… 

Oh take me away, I’m sick of everyone today

I’m not ok,  but I find this way,  I need no change,  So take me away…

Ez sokkal szomorúbb, mint bármi más. Utoljára sírok miatta. Miatta, és amiatt, hogy ennyire gyenge vagyok. Képtelen vagyok rá. 

Ez… Azt hiszem életem egyik legszomorúbb története. Tényleg sokkal szomorúbb, mint bármi más. A gyengeségem, a félelmeim, minden benne van. Minden. Nagyon fáj… Minden szava igaz. 

Akár magamnak is címezhettem volna ezeket. Nekem kellene változnom. 

Másról akartam írni. Ez egy tökéletes nap akart lenni.

Kezdve… mivel is kezdve? Volt már életem 15 perce, aztán életem 1,5 perce, bár az lehet kevesebb volt, ma pedig…

Életem 20 perce!!!

De idő szerint… Először életem legjobb ugrása, aztáán… Életem 10 perce. :D Ami egy kicsit különbözik a többitől, de… majdnem megfulladtam, jesszusom. :D Na és ezek után jött életem 20 perce. De ez most tényleg.

Dear! Emlékszel? Érintése halálos. Életveszélyes! Esküszöm megrázott, esküszöm. Én féltem, hogy megfulladok, ha rámnéz, vagy hogy… attól is féltem, hogy elmegy. És… ezek után… Majdnem elment a büszkeségem. A bőröndömmel együtt majdnem elment… De aztán eszembe jutott a kagylós-gyöngyös idézet… És megfordultam és visszamentem… 

Tökéletes döntés volt, azt hiszem. 

Aztán a zöldszemű fiú előtt szálltam fel a buszon. Észrevettem, hogy milyen szép hangja van. Aztán kettővel mellettem ült. Aztán előreengedett átszállásnál. Aztán egy üléssel mellettem ült. Aztán rámnézett, mikor leszálltam. Aztán pedig, miután a busz után mentünk kocsival, még a városban is láttam, és azt hiszem ő is benézett rám. Talán észre is vett. Én esküszöm írni akarok, de most már nincs időm. Meg amúgy voltam fodrásznál is, de ez egy másik kategória.

Még annyi… Most újra előkerült. És még sosem fogalmaztam meg ezt az egészet így, hogy ennyire benne legyen, amit érzek. Mert akkor nagyon szerettem volna vele találkozni. És most is jó lenne látni, de nem hiszem, hogy alakulhatnának már úgy a dolgok, ahogy alakulhattak volna, ha akkor találkozunk.

Valamelyik nap majdnem elsírtam magam, mikor eszembe jutott, hogy csak egyszer találkoztunk. Aztán ma is, mikor eszembe jutott, hogy még a képe is nálam van. 

Azóta pedig itt hever egy kupac zsebkendő, bár az most pont nem miatta.

Sosem változok meg. 

the way you make me feel

Jesszusom, hogy elrohant az idő, mindjárt ki kell kapcsolni a gépet, pedig írni szerettem volna. :”’D Fenébe is.

Én visszakaptam az érzést? Na azért ez… Ó istenem. Hogy én miért nem vagyok fényképezőgép? Kutya is szeretnék lenni. Szeretnék képeket és illatok megőrizni. Na jó. EZT A KÉPET SOHA NEM FOGOM ELFELEJTENI. Jesszusom, ilyet nem lehet még festeni sem. 

Utálok mindent, mindent ami kettőnk között van!

főleg a levegőt

Hát erről szól a mese… Mindig így kezdődik. Sajnálom, hogy nem festettem pirosra a körmömet. Illett volna a hangulathoz… Na mindegyis. Eddig egy értelmes mondatot nem írtam. :’) 

De én már csak egyetlen dolgot nem értek. Minden mást igen… csak egyet nem. Hogy lehet FOLYAMATOSAN úgy beszélni, hogy közben mosolygunk??? Hát én… Engem az őrületbe fog ez kergetni. 

Rohannom kell!

főleg a levegőt!!!

try and keep that feeling! because if it goes… you’ll never get it back

Tényleg, tényleg próbáljátok meg megőrizni, mert tényleg SOHA nem kapjátok vissza. Az eredetit, az igazit sohasem. Bármennyire fáj. 

Ez a baj. Mindig mindent utólag értek meg. Mióta ismerem ezt az idézetet… mióta ismerem önmagam… és mégis csak most jövök rá dolgokra. Hogy mit jelent az idézet. Hogy milyen vagyok…

Minden második (vagy talán másfeledik:”D) ember, akivel 1 óránál többet töltök akármilyen, bármilyen formában, mind maradandó nyomot hagy bennem. Vagy 8 napon túl gyógyuló sérülést. Szeretem az embereket. Bár néha emiatt tudok a legjobban kiábrándulni. 

Meg kell őrizni az érzést. Mert nem kapjuk vissza.

Egyszer már történt csoda. Bebizonyosult, hogy nincs lehetetlen. Akkor talán… Talán most visszakaphatom az érzést. Csak nem tudom hová tűnt. És főleg azt, hogy miért tűnt el. Látszólag… minden ok nélkül. 

Tényleg nagyon fárasztó. Minden. Este sem bírom kikapcsolni az agyam. Muszáj… muszáj megtervezni a következő napom minden percét, pedig ezelőtt soha semmilyen rendszer vagy szabály nem volt jelen sehol az életemben. Vagyis jó, ez nem egy nagyon jó dolog. Mert kicsike rendszerek kellenek, és persze voltak is, de ilyenek, hogy most sem tudok nyugodtan lenni, mert gondolkodom, hogy leteszem a cuccom, felveszem az ebédjegyem, öltözök, futok, öltözök aztán lepakolok, felveszem a másik cuccom és úgy megyek ebédelni, hogy után rögtön induljak… Ilyen és ehhez hasonlók, csak többször sokkal komplikáltabb tervek. Nem az a lényeg, amit leírtam. Nem tudom mi a lényeg… Csak az, hogy komplikált és nehéz.

Sem a régi érzéseket, sem az elmúlt időt nem kapjuk vissza. Azt hiszem, el kellene fogadni, tényleg vége van… 

Nem tudom mi hiányzik a legjobban. Nagyon sok minden. 

El kell mennem. Akkor talán, talááán lesz időm ma még mindenre. Nem is merek belegondolni mennyi minden vár még. >< Holnap mindenesetre egy újabb laza kilométer futás, aztán ha minden jólmegy, megyek fagyizni. :’) 

A helyzet komoly…(IGEN,fogoly) reménytelen, és súlyos. Azt hiszem, nyolc napon túl gyógyuló. 

Úristen, ennyi pont elég volt mára :D ehh. 

Mindent, mindent!… 

Vajon…?

Vajon meg akarják nekem mutatni, hogy nincs lehetetlen? 

sikerült.

Attól ez még nem az otthonom… 

Istenem, most is érzem azt az illatot! De mégis honnan jön? Ez nem a régi illat. Mostmár nem létezik elérhetetlen. Nincs lehetetlen… Nincs! 

‘gyöngeségünk bűnös ebbe…’

Szomorú… Csodálatos a hétvége eddig, csak nem az. Most is pizsamában ülök. De nem azért, mert már megfürödtem. Nincs erőm megmozdulni. 

Egy kicsit meg szeretnék állni… Kicsit tovább itthon maradni, kicsit tovább pihenni, kicsit kevesebbet tanulni. Vagy… kicsit többet találkozni azokkal az emberekkel, akik eddig a mindennapjaim részei voltak, nem olyanok, akikkel néha összefutok, ha szerencsém van. Sok mindent át kell gondolni, rengeteg dolgot. 

És nem megy.

“Nincs az az ember, aki képes volna hazudni, vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe néz.”

Na jó, ezt csak véletlen találtam. 

Zöld szörny… Vagy zöld ‘valami’, ami szöges ellentéte a szörnynek. Mert… szörnyekkel nem jó álmodni. Hmm. A zöld nem rossz. 

“Sokszor művel balgaságot az ész,
Ha külsőből belsőt ítélni kész.”

!!! Shakespeare bácsi megmondja… Könyörgöm, balga vagyok. :”D És igaza van. De én… bebizonyítom, hogy tévedett ő is, és tévedtem én is. Azaz, akkor tévedtem, mikor bizonytalan voltam. Mikor abban voltam megbizonyosodva, hogy ilyen vagyok. De aztán nem tévedtem. Bebizonyítom, hogy bár először rosszul cselekedtem, és… akár rosszul is ítélhettem volna… De jól ítéltem… Jól! Aki csupa mosoly, és a hangja csak kedvesség, az nem lehet rossz ember. Mert a romlott belsőt hiába rejted cukormáz alá, úgyis előtűnik, de a tiszta szándékot és jóságot sem tudod elpalástolni. Nem hiszem, hogy eddig bármi is is kibogozható lenne ebből, de… A lényeg… Lényegtelen.

“Úgy alkottak, hogy így tudunk szeretni.”

“Hívj édesednek s újra megkeresztelsz.” : D

Mondom én hogy Shakespeare… 

Össze kéne szednem magam. De nem mielőtt túl késő lesz. Hiába lenne szép, a never too late! nem mindig érvényes.

Színmosoly

Én úúúgy akartam pedig írni! 

Szóval… Ez a nap… Istenem! Annyira sajnálom, hogy vége. 

Kedves Naplóm! Ma végre beszéltem azzal a sráccal. Mert tudod… van egy fiú. Minden történet így kezdődik! Remélem, ez nem olyan történet lesz, mint a többi. Nem kell rózsaszín “love story”. Csak egy türkiz színű valóság.

Szóval… Ezek a pillanatok életveszélyesek, halálosak, végzetesek. Mármint… Ó, istenem! :D Életem kb. 1,5 perce. Én esküszöm jobb volt, mint a Penny! Belezavart a szívműködésembe. A szívritmusomba!

“Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként.”

Valaki van a látóteremben. Ez a nap mondata. :D Nem. A nap mondata: Hány kört kell futni? XDDDDDDDDDDDXX”DDDDD NEEEE, KÖNYÖRGÖM NEEEEE :DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Leírom inkább azt, amit talán könnyebben elfelejtek majd. 

A buszon… Leültem a bőröndömre a beugróba, két fiú elé. Azaz, az egyik előbb volt ott, a másik utánam jött és leült. Leült, én pedig ledöbbentem. Ilyen szemeket még sosem láttam. A fiú maga egészen átlagos volt, Peter Parkeres arc, haja kicsit hosszúra hagyva, csíkos pulcsi, farmernadrág. És két világoszöld szem, és egy mindent átható tekintet. Tényleg sosem láttam még ennyire gyönyörű világos zöld szemeket. Néha rámnézett. És én tényleg próbálkozom, hogy ne bámuljam az embereket… Na mindegy is… Nem tudtam, hová megy, aztán meghallottam, hogy Kisújt emlegetik. Szóval átszáll? Arra a buszra amelyikre én? Megérkeztünk, leszálltunk. Bementek a várakozóba. Én kint álltam az ablak előtt. Tudom, hogy nem engem, tényleg nem az, csak iszonyat furcsa volt, hogy beállt az ablakba és azzal az átható tekintetével bámult ki rajta, szerte széjjel. Néha rám is. Úgyértem, ha benéztem, mindig elkaptam a tekintetét. Aztán jött a busz nagy sokára. Előttem szállt fel. És míg én másokkal beszélgettem, figyelt, és nézett. Mikor felértem a buszra nem láttam. Azt hittem hátul ült, de mire hátramentem, megláttam, hogy elöl van. Sajnáltam. És mikor leszálltam otthon, visszanéztem arra a helyre, ahol ült. Engem figyelt.

Igen, ekkor tényleg mérhetetlen szomorúság kerített hatalmába, az egész nap, az egész hét, minden miatt. Hogy olyan múlandó minden, hogy vannak emberek, akiket soha többé nem látunk, hogy néha nem elég, hogy nagyon hiszünk valamiben. A dolgok, amik a legtöbbet jelentenek… Sosem úgy alakulnak, ahogy választanánk. Minden nap véget ér. Az idő pereg, a vonatok haladnak, és mi lemaradunk. Mégegyszer hátranéztem. Nem bírtam ki. Még mindig engem nézett.

Igen… Vannak pillanatok, mikor kifutnék a világból.