kiss me hard before you go

November, s hűvös zápor helyett könnycseppek patakzanak.

Pedig vártam, hogy a késő őszi esők tisztára mossanak, hogy odabentről nézhessem végig a vihart, s ha mégis úgy adódik, hogy zivatar szabad ég alatt talál, hát valaki mellém lépjen és megvédjen az ernyőjével. Vártam, hogy én is megóvhassak valakit, ha nem is mindentől, legalább a hidegtől és az esőcseppektől… De a novembernek vége, és már nem tudom, milyen nem sírni.

Torkomba gombóc telepedett, talán örök otthonának választva, mert nem mozdul onnan. Ha megfojtasz, sem fogok sírni – mondom neki gyakran, mintegy utolsó felesleges próbálkozásként, de mindig, mindig erősebbnek bizonyul, s nem ad esélyt, hogy legalább egyszer visszatartsam a könnyeket.

Azt mondják sírni jó, s ha az ember eleget sírt, az tisztára mossa a szemeit – a sírás nem más, mint enyhülés. Éppen olyan, mint mikor a szürke fellegek ellepik az égboltot, elered az eső, majd ahogy csillapodik, a felhők előbb oszlani kezdenek, aztán eltűnnek, az ég pedig kiderül. A szipogás, mint tomboló vihar, elcsendesül, s az égiháború emlékét csak a különös tompaság, a vihar utáni csend, a vizes kispárna, a tócsák és a zsebkendők őrzik.

(Soha nem gondoltam volna, hogy néhány könnycsepp látványa ennyire fájdalmas lehet.)

Nem téged, nem őt, s nem valaki, vagy valami egészen mást… Bennük magamat találom, s már nem is vagyok olyan szomorú.

a life to heal the broken heart ♥

nothing ever goes away until it teaches us what we need to know

Ködös, novemberi reggel volt, ráadásképp még különös is. Leheletem füstként kavargott arcom előtt, körmeim vöröses félholdakat hagytak a tenyeremen. S a táj… felfelé nézve a végtelen, felhőkkel tarkított világoskék ég, lefelé tekintve a megnyugtatóan zöld mező, valahol a kettő között pedig a kopasz fákkal tarkított horizont bóbiskolt. Madárraj emelkedett a levegőbe, hangos szárnycsapkodások közepette elsötétítve az égbolt egy darabját…

Gőzölög a kávé. Hallgatom a kávéskanál és a csésze ütközéseinek csilingelő hangját, mely néhány másodpercre felváltja a billentyűzet kattogását, kavargatom még egy kicsit, majd kortyolgatni kezdek. Egy pillanatra mintha szétesett, majd újra összeállt volna a világ körülöttem.

Nem tehetem semmissé, de elengedhetem. Megtanultam. Érzem, ha megérint az élet múlékonysága, azt nem felejtjük el.

“…vannak emberek, akiket soha többé nem látunk, s néha nem elég, hogy nagyon hiszünk valamiben. A dolgok, amik a legtöbbet jelentenek… sosem úgy alakulnak, ahogy választanánk. Minden nap véget ér. Az idő pereg, a vonatok haladnak, és mi lemaradunk.”

Azt hiszem, az már mindenki saját felelőssége, hogy mennyi terhet vesz a vállára a világéból. Be kell látni, nem hibáztathat másokat az, aki összeroskad az önszántából cipelt súlyok alatt.

large (1)

I’m on the outside, I’m lookin’ in

Sötét van a buszon, csak az apró, csillagszerű fények világítanak felettem. Odakint sűrű köd lep mindent, valahogy úgy borítva átláthatatlan homályba a fákat, mint ahogyan az emlékek az elmémet.

Most mégis képtelen lennék az elvesztett dolgok után sírni. Csak az jár a fejemben, hogy jóvá tegyem a hibáim.

Kis időre visszaadta nekem a reményt, hogy vannak csodák, én pedig cserébe bebizonyítottam neki, hogy nincsenek. Mindennél jobban elszomorít, hogy ezt tettem.

Néha nem éri meg felkavarni a múlt állóvízét, de legbelül nem zártam még le magamban, s szeretnék pontot tenni a végére. Ez a dolog egyrészt a saját lelkiismeretem megnyugtatására szolgál – kár lenne tagadni -, de egy jóval nagyobb része megmutatja, mennyit változtam az évek során. Elég érett lettem hozzá, hogy bocsánatot tudjak kérni, és elég bátor, hogy őszintén tegyem.

Meglátjuk, vajon hazudtak-e, amikor azt mondták, a szándék a lényeg.

Jókor talált meg ez a nosztalgikus hangulat, hisz most lesz időm gondolkodni. Végre úgy fogom tölteni a vasárnap estém, ahogy mindig is szerettem volna.

into silence I can dream

Boldogság. Ezer és ezer eszközt ad a kezünkbe eme különös lélekállapot, arra buzdítva, hogy alkossunk, s kiáltsuk ki örömünket, lehetőleg minél hangosabban, hadd tudja meg az egész világ. Tengernyi színt és képet varázsol szemhéjunk belső felére, megannyi szóval és dallammal tölti meg elménket, egyre csak azt forszírozva, hogy adjuk ki, tegyük valóssá ezeket a tünékeny csodákat, mielőtt elillannak.

Bámulatos, ahogy saját érzéseink ilyen módon képesek motiválni.

Eszembe jutott egy történet egy régi olvasókönyvből. Iskolából hazafelé tartó kisgyerekek felhőket csodáltak, s egymást túlkiabálva, boldogan harsogták az egyes figurák, alakzatok nevét, amelyeket felismertek az égen. Miközben mindannyian nevetgéltek, egy kisfiú csendben, tűnődve nézett felfelé – ahol a többiek fagyit, lovacskát és szívformákat láttak, onnan rá csak ordító farkas és szellem nézett vissza. Ugyanazokat a felhőket nézte, mint a többiek, de teljesen mást látott bennük, hiszen szomorú volt, s a szomorúság minden képet eltorzított.

De mi történne akkor, ha aznap az égen tényleg farkas úszott?

Csalóka szemüveg a boldogságé.

Szeretem a boldog pillanatokat, és szeretem olyankor szebbnek látni a világot, mint amilyen valójában. Szeretem ezt a fajta mesterkélt tökéletességet, de nem tudom elfelejteni, hogy amit nézek, nem több, csupán álca.

Haragból nem lehet ilyesfajta csodákat kreálni, sőt talán semmit sem lehet, hiszen a düh szemüveg helyett sokkal inkább köd az orrunk előtt. Áthatolhatatlan fátyol, mely elhomályosítja látásunk, s a végeredmény vagy valószínűtlenül torz kép vagy akár kép teljes hiánya lesz. Így még lélegezni is nehéz, nemhogy alkotni… (khm, ha csak nem akarsz valami nagyon szépet beleverni az ajtófélfába)

Mindezekkel szemben a fájdalom maradéktanul őszinte, s már-már kegyetlenül valódi képet mutat. Nem káprázat, nem ámítás és nem vízió, csak a puszta igazság, s emiatt különös csodálattal tölt el.

Eleinte nehéz látni fájdalommal a szívünkben, hisz megbénít, összefacsar, s sötétbe borít. De a kezdeti vakság után hihetetlen módon és mértékben kitisztítja a látást, megrendítően éles képet tárva elénk saját magunkról s a minket körülvevő valóságról. Azt hiszem, semmi más nem képes arra, hogy ilyen letisztult ábrát bontakoztasson ki a szemünk előtt.

A fájdalom sosem lesz más, csak fájdalom, s a gyötrelmek nem repülnek olyan gyorsan, mint az idő vagy a gondolatok. Sokszor még a madarakkal és a szitakötőkkel sem vehetnék fel a versenyt. De még a szenvedés béklyója alatt is van választási lehetőségünk, s ezt nem szabad elfelejtenünk. Felemelő érzés rádöbbenni, hogy minden megpróbáltatásban, minden kínban benne vannak az ihlet darabkái, s ha képesek vagyunk megélni az érzéseinket, igazi, hamisítatlan csodákat fedhetünk fel a semmiből.

Úgy vélem, igyekeznünk kell minden érzést megvizsgálni, átélni és megélni, mielőtt meggondolatlanul pokolba kívánnánk, nem sejtve, mennyi minden rejtőzik benne. Legyen az csalóka boldogság, avagy tükörtiszta fájdalom…

DIGITAL CAMERA

we’re not indestructible

flower1

Tele van a szobám szárított virágokkal s azok jellegzetes illatával.
Élettelen virágok fekszenek a polcomon.
Üvegek, dobozkák halott virágokkal.
Halott virágok.
Halott virág. Halott pillangó.
Halott pillangó. Halott virág.
Talán nincs is akkora különbség köztük.
…s talán nincs is akkora különbség köztünk.