the scars on my body, they don’t even bleed

QKJ6EsADiq

knowing you’re leaving me on my own

Ez a hely sosem lesz már ugyanolyan, arról nem is beszélve, hogy én is elvesztettem egy részem. Most, hogy már nem díszítik képek a falat és láttam ezt a helyet üresen, éreztem a szívemet maró magányát, félek, minden éjjelem álmatlan lesz ezentúl.

Járkálhatok le-fel, nincs az a csoda, ami vigaszt varázsolhatna a folyosókra vagy belém. Rettenetesen nehéz nem gondolkodni, nem engedni a szemem elé torlódó képeknek, mikor az agyam megölne, ha csak egy pillanatra is engednék neki.

Pedig ha belegondolok, boldog is lehetnék, de ez a gondolat oly távoli, mint a reggel, s az álom, az enyhet adó.

Egyszer megbocsátok… neked, s magamnak is. Nem az én hibám, ha annyira törődnek velem, hogy közben észre sem vesznek…?

the thing I realise is…

Ne ítélj a borítóról, mondom, aztán a könyvesboltban elgondolkodom, megvegyem-e a fura borítós és kicsit gagyi címmel rendelkező könyvet, aminek azonnal megragadott a fülszövege, vagy inkább az extrém gyönyörű borítósat válasszam, ami egyáltalán nem érdekel, de annyira jól mutatna a polcomon. Ha más hülyeségemen nem is, ezen hamar felül kerekedtem, ezért talált nálam otthonra a Veled minden hely ragyogó egy példánya.

Sajnos sokszor elfelejtem az eddig olvasottak részleteit, de azt sosem, hogy mi milyen érzést váltott ki belőlem. Néhány könyv nagyon kedves emlékként maradt meg bennem, mert komoly témájuk gondolkodni valót adott, a soraik valahogy mégis végtelenül üdítőek voltak és sokat mosolyogtam rajtuk. Úgy tudnám leírni, hogy ezeket egyszerűen felemelő érzés olvasni, hisz a szomorú dolgok hiteles bemutatása mellett reményt közvetítenek, több lettem általuk. Így emlékszem például a North of Beautiful-ra, amelyet újra tervezek olvasni a nyáron és az Elakadó lélegzetre is, most pedig újabb kötettel bővült ez a lista. Azaz… mondjuk úgy, hogy félig.

ac4323231c12327dde259752ce9e55e6

Hosszú olvasás nélküli időszak után kezdtem ebbe a könyvbe, és csodálatosan visszaadta a vágyott érzést: elveszni egy történetben, s közben megtalálni benne önmagam. Mélységei megérintettek és áthatotta valami kedvesség, olyan fény az alagút végén módon. És én hittem ebben a fényben a könyv legvégéig, de cserben hagyott, és igazából nem tudom, mit gondoljak vagy érezzek ennek kapcsán, annyira szíven ütött…

Még azt sem tudom eldönteni, hogy arra késztet-e, hogy feladjam, vagy hogy semmiképp ne adjam fel… nagyon felkavaró élmény volt.

Utazni szeretnék. Írni, reményt adni, kiszaladni a világból, de csak azért, hogy aztán boldogságot találjak a visszatérésben. Erőt találni ahhoz, ha mégis maradnom kell. Szóval talán mégis csak a pozitív oldalra billen a könyv mérlege… :)

Nem klasszikus, nem megszokott, és nem véletlen a young adult címke sem, ám csodálatos utazásra hív, a szó szoros értelmében. És mindent egybevéve azt kell mondjam, megéri vállalni ezt az utazást a veszteségeivel, nehézségeivel együtt is. Maradandó nyomot hagyott bennem minden fájdalma, minden szépsége. ♥

…that it’s not what you take, it’s what you leave.

you are not alone

Azon gondolkodtam, hogy a kedvenc együtteseim mind nagyon hasonló fejlődésen mentek keresztül, és valahogy jó érzéssel tölt el egyben látni a nagy egészet. Mindvégig megmaradt az az erőteljesség bennük, amit annyira imádok, csakhogy ez eleinte a nyers, csiszolatlan és kegyetlen őszinteség eredménye, az idők során pedig ez az őszinteség kifinomulttá, mélységesen tisztává vált. Az emberek nem változatlan, örök lények, nem kell, hogy mindig ugyanazt alkossák. Éppen elég, hogy maguk az alkotások halhatatlanok… és ha már itt tartunk, általuk egy kicsit az emberek is azok lehetnek.

Csak azt nem tudom, hogyan köszönhetném meg. A vigaszt, az altatót, a változatos érzéseket, a kitartást a futáshoz, a gondolatokat, az inspirációt, a szívszorongatást, a rádöbbentést, a hidegkirázást, a felpörgetést és minden jót, amit a fülhallgatón keresztül kapok.

Ezek az emberek csodálatos emberek, és a szívüket adják, én pedig legszívesebben mindannyiukat átölelném.♡

2016-05-21 02.41.08

restoring force

Az írásbeli érettségik végére érve ott tartunk, hogy legalább ugyanilyen nehéz lesz a következő időszak. Néhány hónapja majdnem mindent a felkészülés alá rendeltem, és sok mindent elhanyagoltam, többek közt önmagam – teljes körű újjáépítésre van szükség. Ezer lépés kell, erős elhatározás és sok-sok idő, de úgy érzem megéri, mert nem a korábbi énem visszaállítása a cél, hanem egy jóval erősebb ember összerakása.

Azért is mondom, hogy összerakás, mert ez jellemzi legjobban a történteket – szanaszét hulltak a darabjaim, nem volt, ami egyben tartson, ám ebben a képlékeny állapotban meg is erősödtem, több (darab) lettem, s most van miből építkeznem. És írnom kell. Kell, akarok, talán nincs is más választásom, mert ez volt a legnagyobb veszteség mind közül, és most számos okom van újra megragadni. large (5)

Írok, mint terápia. Fel kell dolgoznom bizonyos dolgokat, olyan segítségre van szükségem, amit csak én adhatok meg magamnak. Nem lehet tovább halasztani, rendet kell tennem a szőnyeg alá sepert problémák közt.

Írok, mint felszabadulás. Szabadjára kell engednem mindent, ami megrekedt a szívemben, és erre kevés olyan jó módszer van, mint a papír és a toll. Na meg a futás, de arra még visszatérek…

Írok, mint kéznyújtás. Ha nem is szánok mindent a nyilvánosságnak, van egy óriási része a bennem lévő szavaknak, amit ide szeretnék írni. Kinyújtom a kezem, hogy valaki elkaphasson, ha épp lefelé tartok, és ami még fontosabb, kinyújtom, hogy valakit elkaphassak. Ha csak öt percre kizökken valaki a saját problémáiból, ha csak egy aprócska erőt is merít belőlem, már megérte az egész. Hiszek benne, hogy ha beleteszem a lelkem, a nyilvános írás túlmutathat az önző célokon. És még egy fontos dolog…

Írok, mint mesélő. Rengeteg mindennel találkoztam az utóbbi időkben, különleges életutakkal, csodás tettekkel és szomorú eseményekkel, s ezek megérik, hogy elmeséljem őket. Le szeretném írni, mit tettek értem mások, s hogy mikkel szembesültem, mert az a benyomásom, hogy egyes dolgok a saját életem mérlegén kívül is nagy súlyt nyomnak.

Nem ígérem, hogy szép lesz vagy logikus, esetleg még rendszeres is, na meg a könnyű és gyors szavakat is elfelejthetem, de érzem, a magam módján sikerülni fog. Minden eszköz a kezemben van.

flames to dust

Rettenetesen könnyű azt hinni, ha későbbre halasztod, egyszerűbb lesz szembenézni vele. Persze tévedés volt, és most letaglóznak a felismerések. Most van az a később, és most sem könnyebb felfogni, hogy elveszítem azt, ami eddig biztos pontot jelentett.

Tessék. Még mindig, még most sem vagyok képes azt írni, elveszítettem. De még ez sem helyes kifejezés, hisz nem volt az enyém, csak annak éreztem. Felajánlottam egy részem, és most mintha visszatérne hozzám, hiába kérem, maradjon, ahol van.

Őrület, ez a csapongás, tegnap a fél életem vagy ma pedig…

you’re not to blame if my world turns to black

Van, hogy tényleg nehéz ez ember szíve… S nem igazán tudom, mennyi fájdalmat vehetek el, mennyit szabad átadnom.

Egészen hozzászoktam az érettségizéshez. Ha nem lennék halálosan fáradt, szívesen mennék holnap is… na jó ez talán túlzás. Kicsit eltávolított lélekben a világtól. Bizakodom, de még ez sem teljesen igaz, mert legbelül csalódott vagyok és elégedetlen. Lehetne jobb, rosszabb is. Szerencsém is volt meg nem is, nem tudom mire vélni az utóbbi három napot.

Elbizonytalanodom, aztán újra szembejönnek velem a csodálatosan szép emberek. Nem tudom, hogy megérdemlem-e, de olyan gyönyörű dolgokat kapok… Azt sem tudom ilyenkor, kinek kell hálásnak lenni?

Nem tudom, mennyit illik elfogadni.

Egy a lényeg, adni, mert nem fogy el sohasem.