van út, kiút nincsen

<<rewind 

9.26

Néha annyira sok a felhő mindenféle ezüstcsíkok nélkül, hogy még egy marék tigris sem segít. Nos, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy ez mit jelent, akkor leírom másképp – annyi hazugság vesz körül még mindig, már megint, hogy még lélegezni sem tudok sem tőlük. Soha, soha életemben nem volt még ekkora szerepe a hazugságoknak, sőt szerintem mindent összevetve, az elmúlt sok évben nem használtam ilyen sokszor még magát a szót sem, mint az utóbbi hónapokban.

Van út, most is azt járom.

Szörnyen nyűgös nap volt, alig aludtam és ez rányomta a bélyeget az egészre, szinte folyamatosan rosszul voltam. Mindenesetre pozitív dolgok:

  • cappuccino, tigris ♥
  • matek és töri
  • képzeletbeli párbeszédek
  • dino, pow
  • hazafelé út – annyira jó érzés először meglátni a zöldellő gátat :)
  • otthon, végre
  • Vörös és fekete mamától
  • egész értelmesen töltöttem az estét – énekeltem, felvettem, megállapítottam, hogy közepesen nagyon rosszul éneklek, aztán sírva nevettem, hogy akkor most saját magamnak énekelek, és, te jó ég, most magammal énekelek sztereóban :DD

Nem tudtam visszatartani. Ha hivatkozhatok a végtelen kimerültségre, az annyiban játszott szerepet a dologban, hogy elhomályosította a gondolkodásom és nem láttam tisztán a dolgokat, nem tudtam teljesen uralni magam. Pedig én tényleg nem akartam sírni…

Kiút viszont nincs.

I found it hard, it’s hard to find,
oh well whatever, nevermind

9.25

Szörnyen nehezen ébredtem, de olyan… nagyon jó érzésem volt egész nap. Végig egy refrén járt a fejemben, és kicsit olyan volt a dolog, mintha a föld felett lépkednék. Megfogalmazódott bennem, hogy a rossz dolgok mellett most valami nagyon jó is körülvesz.

Arra gondolok, hogy minden reggel úgy ébredek fel, hogy remélem, aznap is rengeteget írhatok majd este. Hogy sok élményben lesz részem, legyen az kicsi vagy nagy, és nem számít, sőt remélem, annyi lesz belőlük, hogy begörcsöl a kezem, mire leírom őket. Végül mindig így történt, és minden este mosolyogva gondoltam végig a történteket.

  • gondolatáradat
  • ezer életet élni
  • töri – ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk
  • délután Bettivel a szobában – könyvfedés, rádió, hajmosás
  • szintén délután: utcácska ♥
  • utak, amelyeken egyedül kell végigsétálnunk – rossz időzítés (később még vissza kell térnem)
  • my tears don’t fall (they have been eaten)
  • nagyregény
  • “jé, nem is ugyanazt hallom a két fülhallgatóban!”
  • idézetek etikán – “hal” :D
  • német és matek

Kicsit keserédes.

Don’t tell me…

9.24

Az egy órával később ébredés ellenére hosszú, ezenkívül pedig kellemes pillanatokkal teli nap volt.

  • cappuccino ceruzával kavarva :D
  • “segítségre van szükségem”
  • német óra – testrészek. nekem görbe az orrom. nekem meg fehérek a fogaim. “ti most KOMOLYAN egymás fülét méregetitek?!” :DDDD
  • ördög, napi kontakt :D
  • elmaradt a tesi, ami egy hihetetlenül jó pont – helyette megebédeltünk aztán leültem Berniékkel a kémiafaktjuk előtt (matekfeladat)
  • egy tök menő oldal logaritmus :DD
  • Betti ~ egyre jobb a szobában
  • vásárlás Adriánnal – cipő, saláta, kártya, akciós cuccok:D – előtte: kávékortyolgatás az ágyamon ücsörögve:)
  • “legalább spórolok a kaján”

Hideg idő.


9.23

Napéjegyenlőség.

Még mindig késztetést érzek, hogy visszaváltsak a régi szerkesztőre wordpressen.

  • *instant kellemes ébredés:DD
  • ének – régen elfogadták az emberek, hogy vannak korlátaik
  • valaki az álmomban arra kért, hogy ne tegyem, hogy hagyjam abba és álljak meg, de nem tudott visszatartani
  • irodalom – ki milyen helyre vágyik, ha fáradt és milyen hatással van ránk az időjárás

Ha fáradt vagyok, itthon szeretnék pihenni a fasoron vagy a gáton sétálva a kutyákkal és zenével, a hintában üldögélve kávéval és könyvvel, vagy az ágyamban betakarózva kislámpafénynél, füzetekkel, tollakkal, a kispárnámmal és a kedvenc sorozataimmal. Az is feltölt energiával, ha a szeretteimmel tölthetem az időt egy kis időre kizárva a problémákat, de ha azt kérdezik, hogy hogyan pihennék egyedül, akkor az előbb sorolt dolgok jutnak eszembe.

Az időjárás pedig az én hangulatomat is ugyanúgy befolyásolja, mégsem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy csak akkor érzem jól magam, ha süt a nap. Ezen a témán még gondolkodnom kellene egy kicsit.

  • couldn’t wait any longer so I just exploded on you
  • angol – top 5 tevékenység felsorolása. egyszerűen képtelenség 5 dolgot kiragadni a sok közül, nem csak ennyi teszi ki a napjaimat. mindenesetre igen, sok leíratlan és kimondatlan dolog maradt akkor valószínűleg mindenki részéről
  • a töri óra nagyon érdekes volt
  • sikerült beszélnem Rebekával, Bernivel és Lacival is, bár Fruzsi kimaradt
  • széles mosoly – már nem csuklik el a hangom, és végülis, nem ez volt a célom? (“a boldogság és szeretet mikromomentumai”)
  • doga matekfakton ~ megérdemelt pihenés
  • az utállak szó mögöttes tartalma – “a szereplők hajszínváltozása. szőkéből barna?”
  • Vivi: “nem vagy fura”
  • lépéskényszer – bizalom
Rise

9.22

Gyógyulás.

  • Bernivel és Adriánnal esernyő alatt:DD
  • csíkos felső + csíkos zokni:P
  • szívecskék a padon ♥
  • Fruzsi, Berni (könyvtár, bioszkönyv) és Laci :)
  • forgive or forget
  • angol – you’re like a drug that I can’t stop taking & the higher you get the lower you sink
  • rajz – világotátölelős-gondolatok és… újra használnom kell a szemüvegem :( + TLHFN stbstb:D
  • német
    • jelző, ami nagyon kellene, de azóta sincs meg,
    • külső tulajdonságok – törékeny, vékony, hullámos haj
  • “nincs már salak”:D
  • naplótörés:D néhány oldalnyi ugrás…
  • meglepően komoly gondok – hogy hívják ördögöt?!
  • szavakban gondolkodni, live and breathe words
  • képtelenség, nem vagyok kész elrontani
  • bioszfakt, utána pedig kaja és puszik :)
  • kávé, majd matek “mindhalálig”
  • este: nem bukhatok el biomatematikusi pályám csúcsán! éjjel 1 óra körül fogat mosva megállapítottam, hogy elég jól bírom, bár csak akkor, ha ez felér azzal, hogy nem esek össze helyben. hihetetlenül jót vihogtam egyedül
  • szintén éjjel 1 körül megrohantak a világmegváltó ötletek, így írtam még egy rövidke listát, majd átállítottam az ébresztőmet*

…Nincsen ír rá,
toll, tinta, kéz, amely leírná,
agy hogy fölfogja, lássa szem.
„El vagyok veszve, azt hiszem.”

Claw myself from six feet under

9.21

  • ugyanolyanok vagyunk
  • hopeless – égek belülről
  • …de akkor is ez volt az első nap, amikor hozzábújva, a csillagokat bámulva tényleg úgy éreztem, hogy talán meg lehet oldani
  • tévedtem?
Truth hurts and I’m in pain

Így telt a hetem.Végtelen listákat írhatnék, vagy ahogy mondani szoktam, sorolhatnám, de egyelőre nem folytatom. Ha minden igaz, miután rákattintok a közzététel gombra, oldalt a következő szöveg fog megjelenni: You’ve published 1000 posts on ildiw’s blog. Ez egyrészt hatalmas dolog, másrészt nem szánok ennek külön bejegyzést, el is mondom, hogy miért.

Régen nagyon gyakran csináltam olyasmit, hogy egy-egy magamnak készített jegyzetet vázlatként mentés helyett közzétettem magánjellegűként, na meg rengeteg értelmetlen bejegyzést írtam, és ezeket ugyanúgy beleszámolja az ezer darabba, így nem érzem jogosnak az ünneplést. Ennek ellenére persze nagyon örülök a szép kerek számnak (visszagondolva milyen rég vártam már rá!), szóval jöjjön, aminek jönnie kell:

Boldog 1000. bejegyezést! :))

Csak annyi, hogy bár a félelem és a kétség még mindig rám veti árnyékát, érzem, hogy amit kapok, gyógyítja a szívem.

Egy hét suliból kimaradás után a pótlás minden időmet és energiámat elveszi, nem tudom leírni, de nem fogom elfelejteni. A kedves és segítő szavak, a mosolyok, ölelések és kellemes beszélgetések képesek velem elfeledtetni a problémát. Kis időre, de maradéktalanul, és ez elég lesz addig, amíg nem lesz erőm továbblépni valamilyen irányba.

Szóval be kell látnom, a helyzet súlyos… de talán mégsem reménytelen. 

it’s not that I could

Szerencsére nem emlékszem teljesen a tegnap éjszakára. Annyi biztos, hogy még ma is érzem a sajgást odabent, és mikor rágondolok, a hidegrázásnak köze sincs a hőmérséklethez.

Ha azt hiszed, nem lehet szürreálisabb, szabályszerűen mindig szürreálisabb lesz. Képtelenség, hogy ennyi véletlen egybeessen, de felesleges boncolgatni a “mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseket. (Bőven elég lesz bioszfakton boncolni ilyen-olyan dolgokat…)

Beletörődtem, nem keresem az okokat, de mégis fanyar mosolyra húzódik a szám, ha elképzelem, hogy olyan apróságokon múlik a jövő, minthogy egy rossz mozdulat révén kicsuklik alólam a lábam, ahogy leérkezem a szekrényugrásból vagy hogy puszta véletlenül angolul töltöm be a Gyilkos elméket. Viszont mint az utóbbiból megtanultam, “az ember néha éppen azon az úton találkozik a végzetével, amelyen el akarja kerülni”, így gyanítom, ha egész másfelé indultam volna el, akkor is itt lennék most.

Legyen az akár tudatos, akár sorsszerű, éppen ugyanazon megyünk keresztül. Még az apró részletek is stimmelnek, és kicsit olyan, mintha valaki folyamatosan az arcomba röhögne – vedd már észre!

Visszatér hozzám, és most ugyanaz fáj, amitől igyekeztem megvédeni őt.

Tegnap ébredés után, ami sokkal inkább volt dél, mint reggel, elmentem sétálni a gátra. Arra inkább ki sem térek, hogy véletlenszerűen épp a hazugságokon járt az eszem… Gyönyörű idő volt, az őszi napsütés lágyan táncolt végig rajtam, felmelegítve a bőrömet, olyannyira, hogy végül le kellett vennem a pulcsimat. Évek óta nem volt pulcsi kötve a derekamra… A szél langyosan fújt a folyó felett, a nádas és a fák között, majd egy képet cipelve láthatatlan karjaiban elért hozzám. Egyedül vagyok. Mintha minden szál nád ezt susogta volna. Örömmel tölt el a séta, a körülöttem lévő világ látványa, és minden elhagyott kilométerkő kellemes érzéseket kelt bennem, de egyedül vagyok, és sokkal jobb lenne megosztani ezt a gyönyörű pillanatot valakivel, hogy ne csak egyszerűen üde és kellemes, hanem boldog és feledhetetlen momentumként maradjon meg. 

Erről eszembe jut egyébként, hogy mindettől függetlenül manapság még jobban megtanultam értékelni és megélni az egyedüllét pillanatait. Mert bár az előző példához hasonló helyzetekben kifejezetten vágyom arra, hogy osztozhassam valakivel a pillanat csodájában, sokszor vannak percek, mikor azt érzem, ezt a varázslatot most egyedül kell megélnem és jól el kell raktároznom a szívem legmélyére.

Indulnom kellene pakolni, hiszen újra elmegyek itthonról. Egyrészt el nem tudom képzelni, hogy egy hét után újra emberek közé menjek, másrészt viszont örülök, hogy lesz egy kis változás mielőtt az itthonlét is monotonitásba süllyedne. Ezen felül hiányozni fog ez a kis “ráadás nyáriszünet”, de az a gondolat is ott mocorog bennem, hogy szinte mindegy, hogy hol vagyok, a fejemben és a szívemben lévők elől úgysem menekülhetek.

Nos, ez végülis jóval kevesebb, mint gondoltam.

zugzwang

It’s all lies, darling. Hát nem látod a hazugságot?!

Sorba, sőt listába rendezhetném a dolgokat, akkor is képtelen lennék eldönteni, mi az, ami a legjobban fáj. Amitől az egekbe szökik a pulzusom, zokogásban török ki, majd a belső vihar csontig hatoló reszketéssé csitul, s amitől ismét lezuhanok valahonnan, ahová még meg sem érkeztem igazán.

A tény? A hazugság? A túlságosan éles kép a fejemben, ahogy azt mondod, nem hazudok? Az, hogy a végén már önmagamnak könyörögtem, hogy hagyjam abba a saját érdekemben, és mégsem tettem? Talán csak az egész fáj. Talán én magam fájok.

Pengeélen állok. Nem táncolok, és ezúttal nem is énekelek. Csak állok halálra váltan a keskeny határon, ami a tudatlanság áldott állapota és a rideg valóság között húzódik, és tehetetlen vagyok. És ami még rosszabb, kiszolgáltatott. Nincs körülettem semmi, hátra nem léphetek, mert hátrafelé nincs út. Hát nem nevetséges, ahogy a fájdalom küszöbén a félelemtől megrészegülve még az addig mélyen megvetett tudatlanságot is visszasírja az ember?

Előre léphetnék, hiszen vár a hely, ahol már tisztán látok, de egyetlen szó visszhangzik kitartóan a fejemben: képtelenség. Teljes, óriási képtelenség, hogy egyetlen lépést is tegyek afelé a kegyetlen valami felé. Így csak állok egyedül a választóvonalon, ki tudja meddig, félig a hazugságok mérgező ködében fuldokolva, félig a valóság maró, jeges viharában ázva.

Nem akarok lépni. De a talpamat könyörtelenül vagdosó penge éle minden másodpercben emlékeztet, lépnem kell. Muszáj lépnem.

És most, hogy végre szavakra találok a hosszú némaság után, újra maradjak csendben, csak hogy titokban tartsam?

gyógyulok

Kávéskanál ritmusos csilingelése és reggeli beszélgetés hangja hallatszik a konyhából. Még 7 óra sincs, de már ébren vagyok, és a beszűrődő hangok kísértetiesen emlékeztetnek a régmúltra, mikor még minden éjszakát a saját ágyamban töltöttem.

Érzem, hogy ez a kényszerpihenőt nem csak a testem igényli. A hosszú alvások, a koraesti séták a gyönyörű őszi fasoron és az itthon töltött nyugodt pillanatok feltöltenek, és igyekszem őket jól elraktározni odabent. Így sokkal könnyebb lesz mindent újrakezdeni.

A naplókérdés megoldódott, hivatalosan is megvan a következő jelölt, aminek örülök, hiszen napok kérdése és teleírom az utolsó tiszta lapot is a majdnem másfél éve használt füzetemben. Eddig ez nem jutott eszembe, de talán az aktuális napló lezárása más téren is segít majd továbblépni és túljutni.

Hogy mit csinálok?

Olvasok, zenét hallgatok és énekelek, sorozatokat nézek, sétálok, írok, figyelek, hogy minden gyógyszert bevegyek a kellő időben, ha nem fáj a fejem, gőzerővel tanulok, és mindeközben lassan, de biztosan – gyógyulok. Különféle kompromisszumokat kötök magammal, hogy visszanyerjem az energiámat, sokat gondolkodok és igyekszem sokat mosolyogni.

Kicsit újra kiszakadtam a hétköznapokból és távol érzem magam a számomra fontos emberektől. De ilyen messzeségből képtelenség ugyanúgy látni őket, és én magam sem vagyok ugyanaz. Nincs bennem folyamatosan, mégis pillanatok alatt képes átjárni az érzés, hogy egyedül vagyok és hiányzik egy ölelés, hogy hiányzik valaki meghitt közelsége, hogy szeretnék elbújni a világ elől… és olyankor képtelen vagyok másra gondolni.

Szörnyen hosszú volt ez a nap, megpróbálom gyorsan és szépen befejezni. Ami pedig a további terveket illeti – holnap mindent folytatok.