Valószínűleg még mindig nincs meg bennem az akaraterő, merthogy felkeltem, ittam egy kávét, arcot varázsoltam és aztán kitaláltam valamit… csak mindezt három órás csúszással. Jó… tudom. Álmos voltam. De ez nem lehet mindenre mentség… ha egy kibaszott évvel ezelőtt fel tudtam kelni, akkor ma is fel bírtam volna. Ez nem kellene, hogy kérdés legyen… Viszont éjszaka kettőig olvastam. Nem akartam, könyörgöm, de ha két oldalon keresztül csókolóznak, akkor nem fogom letenni a könyvet, az biztos. És aztán a változatosság kedvéért még 3 utánig nem aludtam… Mindegy. Ezen már nem lehet segíteni, holnap újra megpróbálom. Mert végülis… felébredtem én ma is. Csak vissza is aludtam rögtön.

Nem. Nem fogok itt mindenféle emléket állítani olyan múltbeli eseményeknek, amely az egykori résztvevők fejében erősen eltérő emlékeket hagyott, vagy talán már el is felejtették. Talán? Basszus. Nyakamat tenném rá. Az a baj, hogy már a puszta említésével is emléket állítok. A még nagyobb baj, ha nem említeném, sem tudnám elfelejteni.

Oké. Anya vett nekem ördögös májkrémet. Rá volt írva, hogy ördög. Mégis, kinek jó ez? xD Na jó… megint újabb gondolatok jutottak eszembe.

Na jó. Ez hogy jutott eszembe? Mégis hogy tehettem ilyet??? Hát én szörnyű vagyok. :DD Nem tanultam még meg, hogy nem érdemes felbolygatni a múltat?

Dear…

Én tegnap azon gondolkodtam, hogy kéne még valami az év végére. A tavalyi év elég nagy dobást hozott… és az is olyan volt, hogy… Hogy is mondjam. Mintha kárpótolt volna az egész évért, vagy legalábbis ami egy valakire vonatkozik. Úgy kellett lennie, nem lehetett, hogy nem. Csak én rontottam el nagyon. Ott kellett volna megelégednem és szép lassan hagyni, hogy elhalványuljanak az érzések, kialudjanak az esőben gyújtott lángok. De nem hagytam… Igazság szerint nem is gondoltam rá, hogy hagynom kéne, és ez az az érzés, amit… amit tudom, hogy nem fogok érezni többé. És ezek a lángok, meg érzések… hát azóta jócskán elhatalmasodtak felettem, és mostmár… mostmár esélytelen. Lehetetlen. Vannak dolgok, sebek… amiken nem segít az idő, és persze olyan érzések, amik idővel sem kopnak el. Azt hiszem, ezt már így elfogadtam. És most… most várom, hogy történjen valami, valami minimum sorsfordító, de persze jó értelemben… És…

Én félek, nagyon nagyon félek, kezdek komolyan megijedni, hogy fog történni. Nem tudom miért játszok a jó szerencsével… De. Oké. Szedjük össze magunkat. Az a helyzet, hogy én ezt egyszer szerettem volna, és basszus ha nem vágatta volna… Na jó ennek ahhoz semminemű köze. xD De… mostmár nem annyira szeretném, de mivel egyszer nagyon szerettem volna, lehet érezni naaagyon mélyen odabent, hogy egy kicsikét, nagyon kicsikét még szeretném. Nem. Ezt nem tehetem meg. Ez még nem az az év. Csak… ironikus lenne. Hogy megint megvalósulna valami… hogy ebben az évben ne maradjon elvarratlan szál (vagyis olyan sok). mert tavaly is megkaptam a lehetőséget, hogy elvarródjanak a szálak, elaludjanak a lángok, és annak az évnek a legjelentősebbje lezáruljon… De nem engedtem, így elkísért mostanáig. És ha ezt a dolgot, ami elkísért nem nézzük… ó, valljuk be, EZ, amitől félek, ez volt a legjelentősebb. Igen, ha mélyen magamba nézek, azért elég jelentős volt. És most… megkaphatnám a lehetőséget, hogy lezárjam, elengedjem, és soha többé ne… De nem fog sikerülni. Már alapjaiban elbukott a terv… Nem megyünk bulizni. Nem lesz buli. Nem lesz lezárás.

De… ha ez a beszélgetés a lezárás, akkor ez. Így is felfoghatom. Fel kell fognom…

Az ördögre kettő percre és nem többre visszatérve… Hülyeség. Nem ezért. Még amikor az ördög májkrémet írtam, akkor le akartam írni, csak ugrottam egyet. Beugrott az a kép… kettő kép. Amikor azzal a mással szemben ül, az arcát megvilágítják a fények, és néz, úgy néz, nagyon néz… de nem rám… Aztán a kép, mikor otthagyott álmomban. Hiába álmodozunk. Ilyen gyerekes álmok nem válnak valóra, el kell felejteni őket. Ez már alapjaiban rossz… Rossz, romlott és nem szabad.

Én nem leszek játékszer. Már rég nem érdekel, ha másképp nincs senki, de nem és nem. Nem vagyok játékszer, nem vagyok kiskutya, és nem vagyok egy olyan, akivel játszanak egy kicsit, ha csak ő van ott, és egyébként hülye kislánynak tekintik. Nem leszek olyan. Meghagyom ezt a szerepet másra… olyanra, aki úgytűnik fölöttébb élvezi a hülye, nyálcsurgatós kislány/kiskutya kivételesen megtisztelő szerepét… Ez konkrétan megalázó. 

Úristen… vagy úrég… Azon gondolkodtam… a karácsony a csodák ideje, és mikor történjen csoda, ha nem karácsonykor?… És hát… nem történt csoda. De mi van, ha fog? 

Én azt hittem, csak T lehet ilyen. Én azt hittem.

Nem tudom mit gondoljak. Mindjárt vége a szünetnek, és én sehol sem vagyok. De abszolút sehol… most meg még fürödnöm kéne, de valami itt tart. Bár csak ne tartana… 

Holnap megint megpróbálok felkelni. Talán majd sikerül is most… :’)

when I see you in my dreams at night, it’s so real but it’s in my mind

Alvás az álomban: Menekülés az aktuális problémák elől. Jesssz. :D Telepátia. (Y) Imádom a telepátiát egyes emberekkel. Csak… remélem egy idő után magától megszűnt. Nem lenne jó, ha hallaná, ahogy kétszer elájulok tőle :D

Ha nem is tudod, hogy hiszek neked. Nem tudom, hiszek-e neki. Hiszek-e bárkinek is. Nem is nagyon kérdezték mostanában… 

Szóval. Még mindig vele álmodok. Most… a mi sulinkban voltunk. Nem a régiben… a mostaniban. És mellettem ült, nagyon közel. Itt még nem is volt érdekes… de aztán a folyosón kezdtem rohangálni, mert elvesztettem a kabátomat, és muszáj volt megtalálnom… aztán emiatt elkéstem M. néni órájáról, ami amúgy lehetetlen ilyen körülmények között… Majd ahogy a lépcsőhöz mentem, egy csapat ember, köztük B. és P. ugrált a lépcsőkön. Csak úgy hülyültek, és hangosan nevettek… B. hangjára nagyon emlékszem. Ő volt a központi figura… Levideóztam őket, aztán mosolyogva visszanéztem. Hirtelen egy tömeg közepén voltam, ami rohant valahová, rengeteg lépcsőn keresztül. Kiderült, hogy a Balatonra. o.O A földön megláttam egy papírt és felvettem. Egy hivatalos irat volt… amin rajta volt egy lány, akinek ugyanaz volt a nevem, mint az én nevem, és hogy annak a lánynak D. János az apja. Csak csodálkoztam rajta, hogy de érdekes, hogy másnak is van ilyen neve! És eltettem, hátha keresi valaki. Aztán kerestem őt, és egy idő után meg is találtam. Odamentem hozzá, és beszélgettünk. Mikor megemlítettem neki, hogy még egy képpel tartozik… Eltűnt. Elkeveredett a forgatagban, és nem találtam. Elindultam utána, szaladtam, hogy utolérjem, megtaláljam… de aztán szembejött velem egy férfi, hogy nem látta-e valaki azt az iratot? Azt, ami nálam volt… így hát odaadtam neki, de addigra szem elől tévesztettem, és végleg eltűnt. Következő képen már itthon voltam, a fürdőszobába a tükör előtt. A hajam a vállam mögött volt, mosakodtam. Megjelent kék pólóban. Azt hiszem, olyanja nincs is neki. :’) És mellém állt, nagyon közel. Mosolygott, aztán átkarolt… és elkezdte simogatni a hajam. Itt aztán felébredtem.

Na most akkor… Lenne egy egész napom… Azaz nem, kb. három-négy órám, hogy lezsírozzak egy randit holnapra. De ez nem fordulhat elő, tekintve, hogy családi ebédre megyek. MINTHA EZ LENNE A LEGNAGYOBB GOND. :DDD ostoba… Nem tudom mire jó ez, hogy folyton vele álmodok. Igen, teljesen tiszta, hogy nem tudom elfelejteni, vagy kikergetni magamból… Túl mélyre költözött. De néha fáj, hogy már csak álmomban láthatom…

BASSZUUUS. *nemgondolrá* Ezt levendulaszappannal sem lehetne lemosni magamról. :DD Szóval. Az a helyzet, hogy van a bál… Ami egy olyan bál, mint az amerikai filmekben. Egy OLYAN bál. Olyan, amiben a fiúk elhívják a lányokat, olyan, amiben a lányok szép ruhába öltöznek. Szóval a két alapvető dolog… hát nincs. Oké, ruhát lehetne venni… de… Nem lenne kivel menni. Ha ott kezdjük, hogy fiú, akkor oké, nincs. Nem is valószínű, hogy bárki is elhívna, mivel annyira nulla, hogy még csak félni sem félek, hogy valaki elhív, akit visszautasítanék, vagy nem utasítanék vissza. Na de mivel érdekelne ez a bál nagyon, attól még elmennék, ha nem lenne párom. DE! Teljesen egyedül nem mennék. Az már tényleg nagyon gáz, hogy belépek egyedül abba a hatalmas terembe, és nem tudom, mit csináljak… te jó ég biztos, hogy nem. Mert Berni és Rebeka… hát én őszintén hiszem, hogy addigra még simán lesz párjuk. :D És az nem is baj, de egyedül tényleg nem hiszem, hogy elmennék. :) 

Nem, még megfigyelőnek sem. Nem vagyok valami jó önismeretben, de azért azt már tudom, hogy már ott el lenne rontva a hangulat, ha egyedül átvonulnék a koliból. A koliból. ._.  Na hagyjuk már, és felejtsük el. xD

Egyébként végül a könyvet nem fejeztem be, mást csináltunk ma. A változás talán annyi, hogy most ‘már’ 11-kor megyek, és holnap… nem tudom miért, de felkelek 9-kor és iszok kávét, aztán pedig kitalálom még, mit csinálok. Nem tudom miért, de muszáj. :D Csak azért, hogy meg tudom csinálni. Úgy is rég erőltettem meg már magam… Ja, amúgy valószínűleg azért jutott eszembe ez tudat alatt, hogy majd reggel eszembejusson, hogy tavaly is korán keltem. :DD Na jó, reggel!

tapintatlan tapintatosság

Véletlenül láttam, hogy valaki azt írta, szép vagyok. Remélem, ő nem látja, mikor én azt írom, hogy egy angyal. Végülis… mindegy is lenne. Ez csak tény, semmi több.

Ez a baj azokkal, akik folyton olvasnak. Azokkal, akiknek elég sok romantikus, vagy túl sok szerelmi szálat tartalmazó regény akadt már a kezükbe, és nem olvasatlanul eldobták, hanem végigkövették, aztán sírtak és nevettek… Túl magasra teszik a mércét. Nem csak a másik nemmel, hanem magukkal, a világgal és úgy általában a szerelemmel szemben. Észre sem veszik, és örök álmodozók lesznek… Arra várnak, hogy egyik nap kinyitják a szemüket, és ott fog állni előttük Jace, Will, Jem, Sam, Jack, vagy ha már erről van szó, Mr. Darcy… A tökéletesre vágynak és várnak. De mint mindennek, ennek is két oldala van. Lehet, hogy ez nem jó, mert a tökéletességtől talán csak egy fokkal, de azért mégis elmaradó embert sem látják meg az átlátszatlan ködhöz hasonló elképzeléseiken keresztül, és így ki tudja mit veszítenek… de én mégis a másik oldalt tartom meggyőzőbbnek, miszerint ez így teljesen jó. Ha már így történt, ha már magasra tetted azt a bizonyost, ha már tudod, a végeláthatatlanul sok könyvlap után már hiszel benne, hogy neked is lesz valaki, akkor miért ne várnád meg? Miért adnád oda magad bárkinek? Miért kéne számtalanszor összetörni, mikor a sokadik ember után sem érzed, hogy megtaláltad? Nem jobb úgy. Nem jobb, ha bárkinek odaadod magad, és aztán rájössz, hogy mégsem ő az, akire valójában szükséged van. Szerintem megéri várni. Kevésbé sérül úgy mindenki.

Egyébként… A szépség zord. És tényleg sokan rejtőznek álarc mögé. ÉS NEM CSAK WILL HERONDALE!!! ()Vagyis. Ő is. De… Jaj. :’) Neki is van oka. Tudom, hogy nem mindig könnyű rájönni, miért teszik, amit tesznek… De… Most két gondolat jár a fejemben. Amikor azt mondja, hogy már kezdi elveszíteni önmagát, meg mindent… Erre gondoltam én is akkor, mikor azt írtam, hogy kezd néhányunkra teljesen ráolvadni az álarc. És hogy tényleg ez lehet nekik a legnehezebb, hogy a folytonos színjáték mögött nem veszítsék el önmagukat… erős jellem kell hozzá, kétségkívül… És persze vannak azok az emberek, akiknek valamiért sikerült belátni mögé, onnantól pedig, mint egy túl élénk fantáziájú író tollából kipattant történetben, csak összekuszálódnak a dolgok… Mert belátott, oké, de itt nincs vége. Mert elkezdi érdekelni, hogy akkor most melyik is a valós? Mert ő nem tudhatja… Aztán elkezd hinni valamiben, az illető pedig hirtelen bepánikol, hogy kezd összetörni a látszat, és elhiteti a szerencsétlennel, hogy rosszul hitt mindent, nem is látott semmit… Az meg elbizonytalanodik persze, hogy ja, biztos, ő volt a hülye. De ha egyszer megtörtént, másodszor is megfog, és a dolgok csak tovább bonyolódnak… És biztos vagyok benne, hogy ez nem csak a könyvekben van így. Másokkal is így volt, velem is. A másik még, hogy ezt most Willben láttam. Hogy jó olvasni arról, amin ennyit gondolkodtam… de mi van, ha csak egy könyvszereplőt fejtettem meg? Mi van, ha csak így megyek bármire is?

Mindenesetre nagyon szép ez a könyv, meg minden mondat benne. És… JEM CARSTAIRS!!!  

És… Hiába nem az a könyv, amit háromszáz évvel ezelőtt írtak… Habár végülis az 1800-as években játszódik, és mégis, én nagyon sok mindent tanultam belőlük. Ja és az 1800-as évek… Én annyira visszamennék. És ez a füstös, folyton esős és ködös London… Annyira megnézném így. Meg persze máshogy is… És… lányok, nők… nők lehetünk, de olyan hölgyek már sosem leszünk. :’) Olyanok, akiket lesegítenek a lovas hintókról és kocsikról, olyanok, akik folyton azokban a gyönyörű ruhákban járkálnak és ‘olyan’ ! úriemberek kísérik őket… Szívesen élnék akkor.

De visszatérve, hogy mit tanultam… Nehéz szavakba önteni. Nem azért csinálok mindent, mert ők így csinálják, vagy úgy csinálják… nem is akarom eljátszani, hogy én olyan vagyok, vagy létezik ez az egész, de mégis… elképzelve, vagy képzeleti síkon… küzdeni kell, és hinni. Mindenféle dolgokban… magunkban. És rengeteg mindent tanultam arról a bizonyos érzésről. És persze csak elméleti szinten… de azokat a bizonyos mondatokat nem felejtem el. Mindent a maga módján értelmezve…

“The most precious thing we are given by the Angel. The ability to love.” Jem

“Szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul”  Jace

“Ugyanolyan nagyszerű dolog szeretni, mint szeretve lenni. A szeretetet sosem lehet elpocsékolni.” Jem

De rengeteg idegen kifejezést tanultam. Komolyan, mindenféle nyelven… latinul, most meg még görögül meg könyörgöm kínaiul is. És olyan jó érzés ezeket tudni… Meg úgy általában tudni. Vagy ha megkérdezik, hogy honnan tudod, örülni annak, hogy azt mondhatom, hogy a kedvenc könyvemből.

“Amor verus numquam moritor.” Camille 

“Wo ai ni. Ni hen piao liang. Zhe shi jie shang, wo shi zui ai ni de.” Jem 

“Mea culpa, mea maxima culpa.” Jace 

“Pulvis et umbra sumus.” Will 

“Khalepa ta kala.” Jem 

Hát nekem sosem fognak ilyen nyelveken suttogni. T.T Ó, istenem… ez az egyetlen hibája az egésznek. De… nagyon szép. Nem baj, nincs semmi baj. Nem szomorúsággal mondom én mindezt, hanem örülök is.

Saját dolgokról… csak annyi, hogy furcsa bezárkózva lenni, mert tudom, hogy most jó, mert… Milyen érzés otthon lenni? Nyugodt és biztonságos. De tudom, hogy hiába zárkózok is akárhová, mert csak rosszabb lesz, ha megint kikerülök innen oda, ahol megint nem vigyáz rám senki, és megint egyedül kell állnom. Furcsa ezt leírni, de… megint kettős érzés. Mert most vissza -vagy inkább előre?- tekintve minden rendben lesz, és bírni fogom, azt hiszem. És tudom, hogy jó érzés a saját lábadon állni… néha. Néha tényleg eszembe jut, hogy milyen jó is ez, hogy igen, erős vagyok, igen, meg tudok állni magam… de az idő többi, és nyilvánvalóan nagyobb részében nyomasztó és ijesztő folyton a magad urának lenni. És még… ahogy mindenhol látni, hogy van valaki, akibe kapaszkodnak -most gyakorlati, fizikai szinten értve-, néha rossz. De itt fordított az arány az előzőhöz képest, mert már egyáltalán nem akarok görcsösen találni valakit, sőt, többnyire egyáltalán nem. Mindazokért, amit a legelején leírtam. Várok. Nem leszek akárkié. És csak néha jut eszembe, hogy jó is lenne valaki, jó lenne egy örökké törődő Jem…

Hát nem tudom. Akármit mondok józan ésszel, tudom, hogy holnap be fogom fejezni a könyvet. Pedig én esküszöm megint nem így kezdtem hozzá. 100 oldal után úgy gondoltam, hogy oké, akkor állj… de hagyjuk már, ez sosem működött. :) A fele után álltam meg csak, és mivel az események mindig jobban pörögnek a második felénél… Na mindegy, majd kicsit lelassítom. Most… erre a könyvre csak néhány hónapot vártam, de nem jó, mert most legalább egy év a következőig. Mert mikor Az angyallal végeztem, amerikában már rég kijött ez, és csak azt vártam, hogy lefordítsák és kiadják, de most… még ki sem jött a következő. :’) Elvileg most majd a City of Lost soulsnak kéne megjelennie magyarul… De ennek a befejezése nagyon nagyon soká lesz, és biztos vagyok benne, hogy függővég lesz a vége, és én nem bírom ki :’) remélem nem sírok majd rajta… sokat.

vizuális típus

Mivel ez a kettő legjobb karácsonyos kép, amit találtam a sok keresés után, végül csak ezeket hoztam. Nem tudom, hogy… milyen is végülis ez a karácsony. Szép… csak nem találok most jelzőket rá. Az ajándékokon nem is gondolkodtam sokat. Nekem mindig is a könyv volt a legnagyobb öröm, úgyhogy… hát igen egyértelmű, hogy egy napja itt csurgatom a nyálam a borítóra. :D Istenem annyira gyönyörű. *w* ♥ De komolyan, nem tudom leírni ezt az érzést. xD itt jajjgatok már vagy 10 perce. ANNNYIRRA SZÉÉÉP. És beleolvastam és… 

Nem tudom ez milyen dolog, de hiába kapok bármi mást, mindig ennek örülök a legeslegjobban. Mondjuk mindig tudom persze, hogy mit kapok, de na, még így is annnyira jó:DDD Ezek a cicás képek meg annyira aranyosak. :’)

christmas_boo_by_hpnotiqrequiem-d5mgvv9

Stargazer_by_Aconitum_Napellus

“Clary figyelte, amint a fiú távolodik tőle, és egyszerre érzett késztetést, hogy elbőgje magát, meg hogy utánaszaladjon azzal a határozott szándékkal, hogy alaposan bokán rúgja. Mivel biztos volt benne, hogy bármelyiket is választaná, az Jace-t mérhetetlen elégedettséggel töltené el, inkább nem tette egyiket sem.”

Ez az idézet döbbentett rá, hogy az ördög olyan, mint Jace. Aztán ma olvastam Az angyalt, és mikor olyan rész volt, hogy Will áll, és kimért, arrogáns hangon utánaszól Tessának… Mondom én fejbevágom magam. Kétszer. Úristen… Ez a baj. Ezek a kedvenc könyveim. :C De. A sálam. Utálom! Pont így történt. A fene vigye el, hogy lehet ilyen könyvszerű az egész életem?! :D Nagyon utálom. >< Csak egy kicsit utálom. De az a kicsi, az nagyon nagy.

Hát én nem írok még karácsonykor is az ördögről! :’O

Szeretem a karácsonyt. Miért nem tudok a karácsonyra gondolni?!

Ez nem múlik el… 

Amúgy csak annyit akartam, hogy annyira nem is rossz a Twilight :DDD oké, én sosem utáltam. Régen hatalmas fanatikus voltam, mostanában meg csak szimplán nem törődtem vele. De a könyv is elég jó volt, lehet mégegyszer el kéne olvasni. Vagy… tudom, hogy történet szempontjából valóban nincs értelme, hogy az életed lesz valaki a semmi miatt hirtelen, de azért naa. :DD nézhető. Olyan kicsit csöpögős romantikus. Csak ez nem nyáltól csorog hanem vértől. :DDDD na mindegy, csak megnéztük most este, mert volt a tévében. 

Kedves Genovéva, te ezt élvezed? Mert én nem annyira :DDDDDDDDDD ezek a képek örökre belém égnek, ugye tudod???

Na jó, azt hiszem megyek, és próbálom mindezt elfelejteni. :D

Hogy miért nézegetek én tavaszos képeket karácsonykor? :D Nem is értem… Elég sok minden jár a fejemben, de már elég késő van. 23: 53-kor kezdeni hozzá a napi bejegyzésnek?… Sütöttünk sütit, feldíszítettük a fát, és… kaptam könyvet. Annnnnyira szép:DD meg mostmár tudok hallgatni zenét a telefonomon. :) Nem tudom, hogy más lesz-e ez a karácsony, mint a többi. Nem tudom… furcsán érzem magam. Nincs semmi baj… Csak furcsa. Tegnap este írtam pár értelmes dolgot még a telefonomba… aztán kb. fél kettőig nem tudtam aludni. Meg szólt egy zene… amiben az van, hogy ördögöt öleltem. Hát nem tudom. Nem tudom. :D Nem hiszem. De ez most nem az ördögről fog szólni.

Ajándékokkal… hát állok, azaz sehogy sem állok. Nem tudom mi akadályoz meg benne, de nem halad. Könyörgöm. :D Mindegy. Majd írok máskor karácsonyi bejegyzést… amúgy is, ma szenteste van. :) Ráér holnap. De azért persze… Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! :)

álarc

“Engem nem érdekel az az arcod, amit másoknak mutatsz. Sőt. Hidegen hagy. Értsd meg, ha engem szeretnél, meg kell nyílnod. Meg kell mutatnod valamit magadból, ami más, mint amit a többiek látnak, ugyanis csak abba tudok beleszeretni. Ami mindenkié, az engem nem érdekel. Különleges csak akkor lehetsz az életemben, ha meg mered nyitni a lelked, és nem félsz átadni magad nekem. Nem kellenek álarcok, hiszen ha velem vagy, nem eshet bántódásod. Azért vagyok itt, mert szeretlek. De meg kell értened: nem szerethetek valakit, aki igazából nem is te vagy.”

Nobu_et_Hachi_by_Winry_Kawaii_large

Meg tudnám változtatni? :’)

Két különböző embertől hallottam ezt, akiknek semmi közük nincs egymáshoz. És én is erre gondoltam. Csak… ez napról napra rosszabb. Mi a legrosszabb? Nem az, hogy hiányzik… Furcsa is az ember. Azt hiszem, azért nem hiányzik, mert tudom, hogy fogom látni nem soká. Nem is furcsa… mert máskor is voltam már itthon két napot. De egyébként ide beszúrva, mennyire, mennyire örülök, hogy nem kell mennem két nap után! Szóval… még nem hiányzik. Ki tudja?… Talán jövőhéten ilyenkor már fog. Szóval nem az a legrosszabb. Hanem az, ahogy emlékszek rá. AZ ISTENVERTE SZEMEI. Azok. Meg persze a cipője meg a haja. >< Na jó mindegy… Nem tudom. Nem tudom… Tudom, hogy ez így nem jó. 

Egyébként tegnap… olyat álmodtam, hogy olimpiaszerűség volt… vagy valami úszóverseny, lényeg, hogy uszodába voltunk és versenyeztek. És ültünk a lelátón… vagyis én csak mentem fel, logikusan magassarkú cipőben… És ott ült T és csak nézett rám, vagyis jól megnézett. Aztán a medencébe kerültünk, amit feltöltöttek vízzel, és egyre hidegebb lett… ja meg ezek előtt Rebekától kaptam álmomban ajándékot, egy egész zacskónyi illatos szappant :DDDd ezen olyan jót nevettem reggel:DD

Ma meg elfelejtettem mit álmodtam. Csak remélem, hogy nem az ördöggel álmodtam. 

Neki sem lehet könnyű. Én sem vagyok valami könnyű eset… Kívülről visszagondolva magamra, én sem vagyok túl egyértelmű. Van, hogy egészen közvetlen vagyok. Olyankor… úgy érzem, hogy minden rendben van. Aztán eszembejut, hogy basszus túl sokat vigyorgok, és… Onnantól ridegnek tűnhetek. Nem akarok az lenni, de annak tűnhetek, miközben épp azon kínlódok belül, hogy így se jó, úgy se jó… Úgy tűnhetek, mintha nagyon nem szeretném… És tudom, hogy nem könnyű… de azért túlnyomó részben csak a másik fordul elő… Mert gondolhat bárminek… És nekem nem kell ezért tőle semmi… Sosem fogadnék el semmit, mert nem kell, de mindig segítettem, és mindig… túlságosan is…

De én ezt komolyan gondoltam… ha megkérdeztem, hogy mi a baj, akkor komolyan gondoltam… és… pár kis probléma volt, elmondta, és én segítettem. És ez ugyanígy működne akkor is, ha komolyabb bajról lenne szó… Ez annyira rossz. Nem is kéne segítenem… És mégis kell.

Nem tudom elmagyarázni azt az érzést. Nem kért meg rá… de muszáj.

Amúgy persze, eszembejutott, mivel aludtam el tegnap. Hogy is felejthettem el… ‘._- Én ostoba… egyértelműen az ördöggel. Aztán ma azon kaptam magam, hogy úgy beszélek, mint az ördög. Hát ez kegyetlen.

Csak hagyná már abba egyszer azt a gyerekes játékot… Mert mindjárt karácsony, és ha most nem történik csoda, akkor mikor történjen? :) 

az a vicces, hogy bár most még nem tudom elképzelni… Talán menne, talán menne ><… de…. emlékszem mikor Geni azt mondta, hogy bele tudna szeretni valakibe. Ezt, és azt összevetve, hogy mi történt az elmúlt négy évben ilyen ‘beleszeretés’ téren… Az a gáz, hogy én is bele tudnék szeretni. 

Nem tudom, hogy fog ez alakulni… őszintét megvallva félek is tőle.

Egyébként naplómat olvasgattam… és sírva röhögtem. Olyanok kerültek elő, mint hogy én már volt B karjaiban. Nem nevetséges… miután épp pénteken találkoztunk, és enyhén szólva fel sem ismert. Vagy hogy egy fiú, D azzal incselkedett, mikor engem meg akartak puszilni, hogy ‘csak egy puszi’. Mondom akkor puszild meg G-t! És bazdmeg megpuszilta. Nem tudom ezt hogy felejtettem el, de ezen annyit nevettem:DD meg a városnap most évben, meg mikor írtam Justinról és elfelejtettem… Hát nem tudom. Legszívesebben elégetném, aztán megbánnám. :D

Haladok az ajándékokkal… azt hiszem kész leszek. Na jó, valószínűleg nem :DD de az ajándékok mindig késnek…

Ó igen. van, amit sosem kapunk meg végül. :’)

gyűlölet

Gyűlölöm a szavaidat, a hajadat, s amit érzel,
Gyűlölöm, ahogy vezetsz, azt is, ahogy nézel, [azt főleg!]
Gyűlölöm cipőd, s ha átjár tekinteted tőre,
Gyűlöletem oly heves, hogy rímet hányok tőle.
Gyűlölöm, gyűlölöm, ha hazudsz, és azt is gyűlölöm, ha nem,
Ha miattad nevetek, vagy ha könnyes lesz a szemem.
Gyűlölöm, ha nem hívsz fel, ha nem nézel felém,
S gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek egy cseppet sem,
Szemernyit sem, nem gyűlöllek én.

it’s so real but it’s in my mind

Amikor a szemembe nézett, akkor jöttem rá, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Még nincs itt az ideje… Még nem lehet vége. Basszameg, nagyon rossz érzés. Fáj. És utálom. Utálom, hogy a valóságban is valószínűleg otthagyna, utálom, hogy nem utálom. 

De basszameg én sosem leszek ilyen!!! Nem hiszem el, mindjárt elsírom magam. DEHOGY SÍROM! :OOOOOOOOOOOOOO Hát hülye vagyok én, könyörgöm? Miért sírnék valaki miatt, aki… aki… nagyon nem érdemli meg?! De most mi alapján lehet azt eldönteni, hogy ki éri meg a könnyeinket? Bár… tudom, ez mennyire közhelyes, de azért abban is van igazság, hogy sosem szabadna sírnunk, mert aki megsiratna az nem érdemli meg a könnyeidet, aki pedig megérdemli, az sosem siratna meg… 

Nem szeretem azt a lányt. Na jó ez enyhe kifejezés. Nagyon nem szeretem azt a … :’D Annyira undorító amit csinál… és ha akárkinek is ez kell, akkor tessék, vigye csak… talán majd rájön, hogy az arcon meg a zseben kívül semmi sem érdekli… Nem szeretem, nagyon nem szeretem. És sosem leszek ilyen. Sosem. És… ő sem szeret engem:DD aminek amúgy külön örülök… De ha így van, hát legyen így. Eddig sosem gondoltam a hétköznapi dolgokra úgy, mint verseny… és nem mondom, hogy valamennyire ne szeretnék versenyezni, de tényleg nem sokat foglalkoztam ilyenekkel. Viszont most… nem fogom hagyni magam. Közel sem… minden téren. Ez nem kérdés… Emberként nagyon kevésre tartom. Nem biztos, hogy van jogom ilyen szinten megítélni másokat, de saját véleményem szerint… emberként nagyon nagyon kevés az egész ‘lény’. Tényleg az arc meg a zseb, értsd a külső és a pénz… Magamat megítélni ilyen szempontból jogom van, de elég rálátásom nincs, de mégis, akármilyen is vagyok… ő azon a szinten van, aminél azért jobbnak érzem magam. Nem khhhmmm felsőbbrendűnek… hanem tudom, hogy nem vagyok felszínes, és minden más érdekel a felsorolt kettőn kívül… szóval lényeg a lényeg, nem fogom hagyni, hogy ilyen emberek befolyásolják negatív irányba a világ nézeteit rólam, azaz basszus:D bármilyen választékosan és higgadt hangnemben próbálom magam kifejezni, annyit akartam csak írni ebben a hosszú bekezdésben, hogy nem fogom hagyni, hogy bármiben legyőzzön. :D Ezt nem fogom hagyni. Nem hagyom meg neki azt az örömöt, hogy jobb legyen. De egy szót se róla többet.

“Oly szövetből
Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
Álomba van kerítve.”

A napokban jutott eszembe… miután olvastam egy árnyvadászos történetet, amiben a halhatatlanok elvesztik a képességüket, hogy érezzenek… hogy már nem vagyok képes emlékezni az álmaimra. Hónapok óta csak foszlányok maradtak meg. És erre most… Leírom inkább az egész reggelt. Vagyis… arra aludtam el, hogy nem bírom kiverni a kicseszett ördögöt a fejemből. *reggel, nem tudom hány óra* Jó reggelt lányok, keljetek fel, itt a világ vége!!! Konkrétan kiijesztett az ágyból, de észrevettem, hogy ez még csak a félhetes ébresztő, szóval mondom oké, van még idő. Aztán felkeltem az ébresztőmre… csak annyit éreztem, hogy valami nem oké. Lehúztam az ágyneműmet, pakoltam, fogat mostam stb… aztán kezdtem neki a bizonyos reggeli arcvarázsolásnak, amit most kiegészítettem átlátszó szempillaspirállal. Oké, utálom leírni ezt a szót. Na mindegy… állok nagyban a tükör előtt… ránézek a szememre… Bazdmeg én az ördöggel álmodtam! :O Addig gondolkodtam, míg beugrott. És akkor így megállt a kezem a szemem előtt. x”D Durván az ördöggel álmodtam. Konkrétan… ez nagyon vicces, mert nem teljesen így történt. Látom magam előtt, de erre nem találok kifejezést. De lényegében elaludtam a térdén :ss de nem az hogy közben odébb akart menni, mert kívülről láttam magunkat… és annyira akarta mint én. És ez most nem arra akar célozni, hogy semennyire… ami hatalmas probléma. És emlékszem rá, hogy jó illata volt álmomban. Aztán… felébredtem, arra, hogy tologat odébb… azaz “arrébb tett” és elment B-vel. Otthagyott. Innentől már csak homályos részletek vannak. Hát ebből nem sok mindent lehet logikusan leszűrni… milyen dolog már, hogy elalszok, azt álmodom, hogy elalszok, felébredek álmomban, aztán megint felébredek? De… nagyon rossz volt. Én konkrétan nem bírtam ránézni. Aztán telt az idő… tesi óra természetesen nem sikerült jól, mert “gazemberek vagyunk”… amúgy ezen olyan jót nevettem. Meg a matekon akasztófáztunk idiótábbnál idiótább szavakkal… és azután volt a legrosszabb. És most mindjárt elsírom magam, ha visszagondolok a történtekre, mert… ez nem világvége volt, hanem valami más, valami másnak a vége… valami fontosnak a vége, valaminek, ami bennem eltört… mert nem hittem, és hiszek benne, hogy a világnak vége lehet, de ahogy az emberek fejét telebeszélték, belém is belémtették a gondolatot, hogy talán, talán történhet valami… És nagyon fájt, mikor a szemembe nézett, és akármiben is hittem… Azt éreztem, hogy még nem lehet vége az egésznek… Még nem érhet véget minden… A pokolba is vele, az őrületbe fog kergetni, én ezt nem bírom… Legalább most lesz időm átgondolni.

De… nem szabad. Nem helyes. Nem lehet. Lehetetlen… Vagy csak épp kibírhatatlan? Nem bírom, ha hozzámér. Nem bírom nézni. Nem bírom a tudatot, hogy azt érzem, amit érzek. Nem szeretem… az egészet. Istenem, annyira nem gondoltam volna, hogy ez ilyen irányokat vesz majd! Ez egy reménytelen dolog. Mert… azt hiszem nincs neki jó kimenetele… Semmiféleképp. Csak… annyira de annyira szeretném tudni, hogy mit gondol. Vagyis pont nem számít mit gondol:D érdekel, hogy mit gondol… de legfőképp mégis azt akarom tudni, hogy mit érez. Nem úgy ám, ahogy három évvel ezelőtt értettem volna. Hogy barátok vagyunk-e vagy ilyesmi. Nem nem… már tudom, hogy nem lehet ezt így. Csak van egy furcsa érzés, ami hatalmába kerít… Amit nem tudsz leírni és megnevezni. Neki is van? Ez zavar a legjobban. Amíg nem bizonyosodik be, csak az a biztos, amit én érzek. Én érzem azt a bizonyos otthonos dolgot, meg még valamit, amire nem találták ki a jó szavakat… de az is lehet, hogy olyan kicseszett közömbös, hogy még… 

Na jó, túl sok ez nekem. Ez sehogy sem lesz jobb. De miért nem gondoltam… miért nem ismerem már jobban magam… Nagyon rossz. Ez nagyon rossz… Eszembe jutott, hogy talán rosszul van. Mikor megjelent, nem úgy nézett ki, mint aki rosszul van… de odabent még érezheti magát rosszul. Oké. Tegnapelőtt is vele álmodtam. oké túl sokat írtam róla…

Oké abbahagyom. Majd átgondolom. Újragondolom… és talán megálmodom a választ. De még egy hasonló jellegű álomba szerintem szimplán belebetegszek. 

“Mind, aki játszik az ördöggel
Észre se veszi, hogy az ördög nyer.”

Beszélgetnem kell vele.

Basszameg jókor jövök rá! :O 

Azt hiszem igaz. Adni jó… és szeretni egyet jelent a pusztítással.

Máris nyert.

ps. : NEM akarom tudni, hogy alszik… 

untitled

Ez nem jó. Ez nem is lesz jobb. Tiszta ördög vagyok… de mindenhol. Fúj… és le sem tudom vakarni… pedig már megfürödtem… de mindenhol tiszta ördög vagyok. :C Nem lehet lemosni. De miket mondott már?! Úristen… utálom. Azt még meg jobban utálom, hogy nem utálom. Na ne vicceljünk már:o annyira… arrogáns és szemét… aztán meg eljátssza, hogy jófej… de legalább nevettünk együtt. 

De mégis… miért nem megy arrébb? Miért nevet úgy? Miért? Miért vagyok én csupa ördög?… Megszállt az ördög:D >< pokolba vele

Kókusz illatom van… és barna a körmöm. Ami azért kapcsolódik a mai naphoz, mert a kókusz illat a mai napi Bernis csavargás egyik… “eredménye”, a barna köröm pedig a koliszobás ajándékozásé. :) Meg megnéztük a karácsonyi hangversenyt… Nem is tudom mi volt még. Nem lesz elég idő mindenre…

Én esküszöm nem hiszek a világvégében, sosem hittem el, hogy van ilyen. Csak basszus olyan rossz, hogy már belémteszik a félszt. Nem hiszem el, hogy történni fog bármi is, de megvan az esélye. Ha más nem, egy busz még elcsaphat… ja az nem fordulhat elő. Nem… nem érdekel. Csak kicsit ott mocorog valami, mert az idióta szarságok megijesztik az embert akaratlanul is. Csak lennék már otthon…

Sok a baj. Most jelenleg… nem is tudom, mi a legnagyobb. Pakolnom kéne és még egy bizonyos dolgot elkészíteni… Nem tudom az mennyi idő. De aludni is kéne és istenem, mi a fenét csináljak? Nagyon zavar az ördög is… meg az, hogy hogy jutok haza. A fene egye már meg, nem tudom mit csináljak. De az ördög meg… nekem erre nincs szükségem. Majd úgyis kapok… basszameeeg. abból sosem származik semmi jó ha én nekem adni akarnak valamit… dehát ez jár nekem XDDDD az a gáz hogy szerintem még majdnem komolyan is veszi. nekem nem kell tőle semmi, ezt most leszögezem. Aha… a leszögezésekből sem volt még semmi jó:DDD  

Basszus félek. Hiába hiszem, hogy ismerem, ha nem. De mi van, ha tényleg látom? Mi van, ha csak azt hiszem, hogy látom? Ez az őrjítő. Sosem tudhatod… egyébként ha nem lenne ilyen, akkor nem is szeretnék. Nem is lenne, ha nem ilyen lenne:DD hát ez már fogalom ~.~ de szerencsére tanulni nem kell utolsó napra. Szóval haladni kéne a dolgokkal, mert mindjárt 10… 

A másik meg… Ma nem olyan sokszor jutott eszembe… de tegnap Rebekával csomót beszéltünk róla, és nekem is olyan sírhatnékom lett. :’) rossz visszaidézni… Most miért jutott eszembe az az idézet hogy egymásnak vagyunk teremtve? o.O Istenem…

most mit írjak ennek a végére? Úgy megijesztettek, hogy lehet hogy ez lesz az utolsó bejegyzésem :DDDD az nem fordulhat elő.

Rengeteg, rengeteg dolgot át kell még élnünk majd… Hülyeségnek tartom, hogy csak úgy mindennek vége lehet. Csak ne beszélték volna tele így mindenki fejét… Jó. Rendben van. Majd otthon írok. :)