strange kind of altruism

Döntöttem.

Mostmár értem, nem hiába mondják, hogy aludjunk rá néhányat, mielőtt elhatározzuk magunkat. Aludtam néhány hetet, majd hónapot a dologra, s végre tisztán látok. Nem kell elsietni.

Döntöttem.

És tudod, mi a legjobb ebben az egészben? Hogy ha utólag rossz, vagy akár egyenesen szörnyű döntésnek bizonyul, ez akkor is jó döntés volt.

Mindezt onnan érzem, hogy a kérdések a fejemben végre válaszokká alakultak, és elszálltak a kételyeim a következmények kapcsán. Már nem az aggódás, hanem sokkal inkább egyfajta jó érzés jár át – megnyugodott a lelkem.

Döntöttem.

Dönthettem volna szebben, talán még sokkal jobban és okosabban is, de ennél többet nem adhatnék bele a szívemből. S ez a bizonyosság elég ahhoz, hogy ne féljek.

Nem félek.

breathe for me

bittersweetmemories

Rengeteg a leküzdhetetlen vihar. Ilyenkor az eső szüntelenül zuhog, s mikor a felhők enyhüléssel kecsegtetnek, napsütés helyett csak még több villámcsapást küldenek feléd. Te pedig állsz mozdulatlanul és nem teszel semmit, csak halkan könyörögsz a zivatarhoz, hogy csituljon végre. Vársz, hisz miért erőlködnél hiába? Már világossá vált előtted, s ragaszkodsz a meggyőződésedhez – nem győzhetsz felette. Túl gyenge vagy vele szemben. Tehetetlen.

De kérlek, kérlek nézz rám! Nem számít, mit tettél. Nem számít, hogy úgy véled, hasztalan a dolog, vagy hogy talán meg sem érdemled, ennyit meg kell tenned önmagadért. Szóval kérlek, nyisd ki az esernyőt s emeld a fejed felé, mert legalább ennyire vigyáznod kell magadra. S ha nem megy, hát engedd, hogy valaki melléd lépjen és megóvjon a vihartól, mely hol könnyekkel, hol vízcseppekkel áztat, vagy ha úgy tetszik, hagyd, hogy megtáncoltasson az esőben.

Kérlek!

10 days from now

2014. 10. 26. 

A szobába lépve meleg és otthonillat fogad.

Miután megreggeliztünk és megittuk együtt a (végre finom) kávénkat, elment Adrián, amivel hivatalosan is elkezdődött a szünet egyedül töltött része. Elég furcsa érzés ilyenkor, hisz az üres szobába érve nehéz eldönteni, mihez is fogjon az ember, de szerencsére most legalább nem nehezítette meg a dolgom a szomorúság vagy a sírás.

*Szoros ölelés.* I wanna shelter you. Könyvesdoboz. ♥

Sok idő után újra kedvet kaptam zongorázni. Ez a dal… Gyönyörű. Nagyon szeretek időnként elmerülni benne, ezerszer meghallgatni vagy eljátszani egymás után és sosem unni meg. Nagyon szeretem.

A délelőttöt és kora délutánt a szobámban töltöttem és az élvezetes semmittevés különböző formáit gyakoroltam – kapcsoltam be zenét, s közben a polcokon lévő fotókat nézegettem, a néhány hetes jegyzeteimet pakolásztam és olvasgattam, de volt, hogy egyszerűen csak lefeküdtem a földre és énekeltem. A sok éves, kiszáradt és igencsak porlepte szegfűmre bukkanva elég nosztalgikus hangulatba kerültem, bár ez egész máshogy zajlott, mint régen. Nem fáj, nem kívánom vissza, csak rácsodálkozom az időre, ami elrepült felettem.

A délután összességében kellemesen telt, nagy részét – kisebb-nagyobb megszakításokkal – itt töltöttem zenét hallgatva és írva, és így is tervezem folytatni az estét.

2014. 10. 25.

“Kell.” Nagyon kell, de mégis mit kell? Rájöttem. Kell, hogy hiányozz. Nagyon kell.

Fejfájós nap ~ “Vigyázok rád.”

{ Hope · Less }

A könyv felénél csalódott voltam, méghozzá azért, mert túl nagyok voltak vele szemben az elvárásaim. Tetszik a stílusa, a története és szimpatikusak a szereplők, de az egész valahogy nagyon nem stimmelt. Mindenesetre ezen a rossz érzésen a történet második fele kezd túljuttatni, egyre többször esik le az állam és végre érzem, hogy nem akarom letenni, annyira jó.

Vajon tényleg virradás előtt a legsötétebb az éjszaka?

*Demons* ♥

2014. 10. 24. 

Abszolút semmittevős, pihenős, szokásos együtt töltött nap volt. (Na meg sétáltunk és csináltam vacsorát, méghozzá a világ legfinomabb melegszendvicseit.)

Elhalkultak a hangok a fejemben. Már nem kiabálnak, nem sikítozzák, hogy “hazudsz!”. Talán beletörődtek, épp úgy, ahogy én, de az is könnyen lehet, hogy egyszerűen elfáradtak az örökös kételkedésben és ordítozásban.

2014. 10. 23.

Ezer és ezer lehetetlen kép, rosszkor, rossz helyen. Pihentünk.

2014. 10. 22.

Esős nap.

07:42

Villámlik, zuhog az eső és az álmom utolsó pillanata a szemhéjam belső felére ragadt. 

Almás pitével és kávéval feltöltődve, minimális késésben vágtam a Rózsa-hét utolsó napjába. Annyi minden történt, hogy elég nehéz lenne néhány mondatban összeszedni…

  • az eső minden programot átírt, nagyon máshogy zajlott, mint szokott
  • ezer óra séta – szintén sakk-matt (képtelenség)
  • nem sírtam
  • kávé tele cukorral + pizza és sültkrumpli

DSC01977

  •  csak a D :)
  • hazafelé elég nosztalgikus hangulatú zenehallgatás (őrült szívverés) éss…
  • …cappuccino a megállóban:)
  • mamánál tévé, keksz (too much tv!♪)
  • “Nagyon szép vagy. (Én meg defektes.)”
  • nem mindent lehet lemosni magunkról

(Tényszerűen.)

23:28

2014. 10. 21.

Álmomban az űrben jártam, énekórán pedig szokás szerint mindenféle eszmefuttatásokat firkáltam a füzetembe. Meglepően inspirálóan hatnak az ott elhangzó szavak és zenék…

Napközben a végzősök bemutatták a táncukat, este pedig a műsorukat, így egész nap hatalmas volt a zsongás. A matekfakt kivételesen szörnyű volt, magyaron sudokuztam, az esti program pedig jól sikerült, legalábbis nagyon tetszettek az előadások. Ez volt az a nap, amikor nekivágtam az éjszakának.

2014. 10. 20.

(Csak négy és fél oldalra fért ki.)

  • Különleges álmom volt valakivel, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda.
  • Hűvös reggeli séta után reggeli közben kétszer is leejtettem a késemet, és legalább háromszor ennyiszer hallottam, hogy milyen aranyos dínófejem van… :D
  • Tesi előtt megdicsérték az angyalos pólómat. :)
  • Bernivel a kosarazás mesterszintjére léptünk, na meg végre mesélt részleteket a világbajnokságról:D
  • “Minden elkapott levél egy boldog nap” :)))
  • Tesi után meglepő találkozásban volt részünk.
  • Angol – német kifejezések monoton ismételgetése és Adrián pofozgatása :D (mire megszólalhattam volna, odébb álltak, a fenébe is velem)
  • Büfé, elsősök
  • Barlangrajz és művtöri :) hiába kergettem, amikor úgy éreztem, hogy most megvan, elillant az ujjaim közül (őt ismerve talán még ki is nevetett)
  • Német – “Meg fogod köszönni.” *néhány perc* “Köszönöm!” ~ lehetetlen így létezni!
  • Valami szép a mozdulataiban
  • Elmaradt a bioszfakt, így Bernivel és Adriánnal töltöttem a délutánt – vettünk kaptunk kávét (tejjel és nagy kanál cukorral) és muffint, na meg igyekeztünk megvédeni szegény Bernit a megőrüléstől, hisz folyton fejbe vágták a levelek (azt hiszem sikeresek voltunk)
  • Elvesztettük a telefonomat, aztán persze kiderült, hogy csak a zsebemben volt… :D
  • alma ebédre, hihetetlenül gyors készülődés
  • Délután Bernivel cafatokra szedtünk egy papírdobozt. Mert. Este pedig szintén vele voltunk még egy kicsit, majd körülbelül belezuhantam az ágyamba a fáradtságtól.
  • “Most nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy sírjak? Kifért egy sorba a naplómba. Ez tutira azt jelenti, hogy sírjak…”
  • “a hívott szám foglalt”
  • Ezernyi szép kép…
  • “Ha nem ad belőle önszántából, teljesen mindegy, hogy mi van benne. Nem számít. Nem éri meg.”
  • Ne szorítsd! Kérlek. Minden rendben lesz. 

2014. 10. 19.

Vasárnap. Háromnegyed egy múlt, s én még mindig nem alszok, de kivételesen nem egyedül vagyok fent. “Olyan, mintha csak tegnap mentem volna haza”… Nos, ez könnyen lehet, mivel VALÓBAN tegnap mentem haza. Szombati munkanap átka…

Tekintve, hogy ez volt az egyetlen napom otthon, inkább pihenésre fordítottam, este pedig szokásosan, de azért kicsit mégis változatosan telt. Együtt vacsoráztunk, aztán újdonságként a koliban fürödtem, nem otthon, majd az idő nagy részében festettem rajz órára. Nem telt rosszul, az egész nap folyamán rengeteget gondolkodtam.

2014. 10. 18.

Igazán különleges nap, sok szempontból, de erről talán majd egy másik bejegyzésben.

  • Mini győzelem: nem felejtettem el, hogy az ébresztőm csak hétfőtől péntekig van beállítva, így időben bekapcsoltam szombatra és nem aludtam el. :D
  • Kék és lila csapat. ~ do you remember?
  • Hahó, Sky, térj már észhez! Megdöbbentően figyelmetlen tudok lenni.
  • “- Mit álmodtál?
    – ?!*#@!% !!! o.O”
  • Gyönyörű idő volt, nem lehetett nem mosolyogni és nem élvezni a napsütést. ♥
  • Perfect timing, tökéletes megérzés.
  • soha el nem küldött levél, inspiráció
  • Meglepően nehéz buszon hazahozni egy óriási képkeretet. :D

DSC01966

Hazafelé:

  • beugrottunk Kármennel a cukrászdába, és vettem gyümölcsös kosárkát, ami sajnos nem érte meg a pénzét
  • mamánál nem sikerült elkészíteni a “tökéletes fényképet”, mert abban az egy percben, míg újraindult a telefonom, a nap egyszerűen odébbállt, és megszűnt az egyszerűen tökéletes fényhatás. (szomorú)
  • viszont! sok szép kép készült mamánál és – mivel a halastónál kiszálltam, s hazasétáltam – a fasoron is :)

10726602_786478388086520_1146213910_n

10735630_786483381419354_1545441563_n

10723177_786482614752764_1290762014_n

DSC01973

DSC01974

Hát van furcsább, mint szombat reggel koliban ébredni?!

2014. 10. 17

Sometimes I wish I could save you

dióhéjban

Angol felelés, próba a D-sekkel, ezüstgyűrű, fizika tz, röpi tömegsporton, majd egyedül töltött délután – éneklős tusolás, képek és Hopeless barackos kekszes csokival. Különös, talán indokolt szomorúság, őszi eső, esernyő, szipogás és könnyek. Később: gyönyörű égbolt, vörösen úszó füst a sötét, csillagos ég előtt – úgy szeretném látni, ahogy azelőtt. Képkeret, társalgó, kozmosz ~ apró kék pötty. Univerzum. Brokkolikrémleves, beszélgetések és csípés.


because there’s still elegance in brevity. (and I’m still not elegant)

Szeretném még folytatni ezt a fajta visszatekintést, de jelenleg úgy érzem, át szeretném engedni a teret az új gondolatoknak. Elég hosszú idő áll előttem, és lesz még alkalmam befejezni. :)

óraátállítás

Jó érzés néha egy-egy szép gondolatot is találni a régiek között. Újra átélni, amint végre ráveszem magam, hogy felálljak és megoldásokat, lehetséges kiutakat keressek elszántan, csak mert végre rájöttem, senki sem fogja megtenni helyettem. S amikor elfog a kétség – mi lesz ha nem működik, hogyan tovább, ha kudarcot vallok? -, néhány gondolat után rámosolygok a jegyzetlapocskámra:

máris nyertem, hiszen találtam ezer módot, ami nem jött be.

(never enough) 


Ahogy az óra sietve ketyeg, betűim egyre szaggatottabbá válnak, a szavak kezdenek kiolvashatatlanná görbülni, végül kiesik a toll a kezemből.

Nem rohantam el, hisz felesleges lett volna. Ami elől menekültem volna, odabentről tépett. Nem rohantam el, de el kellett mennem minél messzebbre, mielőtt egy óvatlan gondolat vagy a következő szó összetör.

Elindultam. Nem tudtam miért megyek, hová megyek és hogyan, de nekivágtam a hideg éjszakának, s a kívül-belül tomboló fagytól a kabátom sem tudott megvédeni. Mosolygó arcú emberek tekintettek rám kapucnijuk alól, én pedig úgy tettem, mintha nem céltalanul kószálnék egyedül, elképzeltem, hogy vár rám valaki. Azt hittem, a friss levegő majd kisepri a rosszat a fejemből, vagy legalább segít valamelyest, de visszafordulva ugyanolyan tanácstalannak és elveszettnek éreztem magam. Végül a legfurcsább és egyben legjobb dologba kezdtem, amit akkor el tudtam képzelni magamnak: énekelni kezdtem.

Run away try to find that safe place you can hide 

Félreeső helyeken sétálva senki sem hallotta a hangom, s ha néhány fülbe mégis eljutott, valószínűleg sokkal élesebb és fontosabb zajok nyomták el. Minden elhangzott szó látszott a levegőben, dallammá formálódva körülölelt a hidegben majd szertefoszlott, hogy átadja helyét a soron következőnek. S közben… Mindeközben nekem még mindig fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, de annyit biztosan éreztem, hogy akkor és ott semmi mást nem akarok tenni. Gyönyörű pillanat volt.

Az alig néhány perce még tapssal, nevetéssel és ujjongó tömeggel telt épület üresen és csendesen állt. Felé közelítve egyetlen embert sem láttam a környéken, de ahogy odaértem s leültem, meglepetésemre kiderült, hogy mégsem vagyok egyedül – mintha csak rám várt volna, a manapság a koliban kóborló cica ott ült a lépcső előtt. Simogatni kezdtem, közben pedig különféle gondolatokat szőttem.

Hogy azt tegyem, aminek van értelme, amitől jobb lesz, minden alapvető elvemmel szembe kellene szállnom. Sakk – matt. 

Nem sok idő telt el ilyen módon, mikor csörgött a telefonom. Az ezt követő, keserédes pillanatoknak pedig csak a szürke, kedves cica volt a tanúja…

All these things I hate revolve around me

*Kávészünet*
Miért nem állnak mondatokká a szavak a fejemben?

Máris annyi az élményem az ősszel, hogy alig tudnám sorra venni.

Tegnapelőtti sétánk során kissé elkeseredetten állapítottuk meg, hogy eltűntek a színek és nem tudom már megmutatni a fasornak azt a gyönyörű állapotát, amikor minden barnában, sárgában és zöldben fürdik naplementekor, és az őszi táj, a fák és a csatorna még a nyarat idézik. Az imént lefestett kép helyett éles, szinte jeges szél, nyirkos levegő és szürkeség fogadott minket, de mire visszaértünk, ennek a szépségeit is felfedeztük.

Tegnap ugyanarra sétálva egészen másban volt részünk. Közvetlen azután indultunk ki, hogy a nap eltűnt az erdő mögött, s a sugarai még megvilágították az égboltot – visszatértek a színek. A fű visszakapta zöldjét, a levelek őszi színekben pompáztak, így mégis megcsodálhattuk, amit szerettünk volna. Pluszban ez az időjárás épp oly tökéletes háttérnek bizonyult a különböző kellemes témákról való beszélgetésünkhöz, mint amilyen tökéletes aláfestés a fenti zene az íráshoz.

Ma reggel napsütésre ébredtünk, a buszhoz indulva pedig ködbe borulva várt minket az udvar, s a szememben ebben is van valami hihetetlen szépség. Csodálatos látványt nyújt, ahogy a köd a fák közé telepszik, a fűben játszadozik és a távolban összemosódik a csatorna világos vizével – egészen utánozhatatlan módon burkolja sejtelmes hangulatba az üde és napos reggeli tájat.

Időrendben haladva a mai nap kora esti időszakához értem. Nemrég percnyi pihenőképp felöltöztem és odakint ittam meg a kávét, miközben tettem egy rövidebb sétát az udvaron. Amíg nem láttam magam előtt, nem is járt a fejemben, de most, hogy kint jártam, eszembe jutott az egyik dolog, amit nagyon szeretek a késő őszben és úgy általában a télben, és ez az idő tisztasága. A levegő tökéletesen friss, a víz puhán fodrozódik a csupasz fák tükörképével, a napot pedig egyetlen felhő sem zavarja nyugtában, egyenletesen szürkés az ég – a természet összes eleme nyugalmat, tisztaságot sugároz.

SAM_4382

Visszatérve a szobába még csodáltam egy kicsit a függöny mintáin játszó sárgás színű sugarakat és az udvart, készítettem róluk néhány képet, majd visszajöttem, hogy folytassam, amit elkezdtem. Azóta legalább háromszor lepődtem már meg, hogy még csak öt óra van, pedig már besötétedett – igencsak összezavar ez az óraátállítás ahhoz képest, hogy reggel semmi kavarodást nem okozott sem ébredéskor, sem azután.


Őszi szünet.

10.12

Nem bántam meg, hogy végül elmentünk a fáklyás felvonulásra. Gyönyörű volt, ahogy a fények elárasztották a sétáló minden zegzugát és különös árnyékokat festettek az arcunkra, na meg a hangulat is jó volt általánosságban. Ugyanaznap volt még egy kisebbfajta koncert is a suli udvarán, előtte pedig boltban voltunk Adriánnal és a könyvesboltban átéltem a nap csalódását (oda a tökéletes karácsonyi ajándék, pedig még sosem találtam ki ilyen jó ötletet, ráadásul ennyivel korábban…). Délelőtt Laci mesélt nekem a zongorázós terveiről, angol órán pedig a félelmeinket boncolgattuk. Ofő arra kért, hogy soroljuk fel, hogy mitől félünk, és írjunk mellé néhány szót indoklásként vagy kifejtésként. Valahogy így zajlott a fejemben és a füzetemben:

Lehetetlen feladat. Mégis mi a fenét írjak?
Sok mindentől félek.

Félek a magasságtól. Félek a békáktól.

Ez hülyeség. Valójában nem is félek tőlük annyira.
De akkor írjam le a legbelsőbb félelmeimet?
Kizárt.

Kéne valami magyarázat. 

Frogs. Disgusting.
Heights. Makes me feel dizzy.

Ennek nincs értelme! Nem tudok beszélni ezekről a semmiségekről, mikor tele vagyok sokkal komolyabb félelmekkel.
Ez tény, ahogy az is, hogy egyetlen egyet sem fogok hangosan kimondani.

Csak ne kerüljek sorra, csak ne kerüljek sorra… 

Ezek után írtam magamnak egy rögtönzött, kezdőbetűkből álló listát, majd azon gondolkodtam, mások vajon hogy éreznek ezzel kapcsolatban. Van köztünk bárki is, aki épp egy angol órán akar kitárulkozni?


September ended, he woke me up. Mennyit képes változni a szavak, zenék jelentése az idő teltével!

Az arcodon játszó sötét és világos a szívemig hatolt aznap este, s nem volt ez másképp a szavaiddal sem. Megrendítő érezni, vagy éppen nem érezni a mondatok súlyát, és furcsa dolog küzdeni a saját érzéseim ellen. Nagyon erősen próbálok a kételkedés helyett egyszerűen hinni, és igyekszem legalább abban bízni, hogy menni fog.

Különös beszélgetést folytattam egy szinte ismeretlen lánnyal, és még különösebb volt a szóváltásunk vége, ahogyan távozása után suttogva mondtam ki a feltörő szavakat: “…vagy csak még egy napot.”

Eltűntem álmodban. Vajon a valóságban is ilyen mulandó, ilyen bizonytalan minden?

… de nekem már nem fájnak úgy a csúnya szavak. Nem nagy boldogság, hogy így alakult, sokkal inkább… megdöbbentő. Ellenállóvá váltam, és nem rezzenek össze, ha bántó szavakkal illetnek, sokkal inkább fáj, ha más módon, más szavakkal bántanak. Furcsa.

Mizpah.

– És ha itt bent vagy beteg?
– Ott mindig beteg vagyok.


It’s alright darling. It’s alright darling.
It’s all lies, darling… It’s alright.

Túl sokat sírok, még magamhoz képest is. (Papercut, literally)


Két lábon járó önellentmondás. Did I wake your dreams?

S ha az univerzumnak van keze, akkor biztos, hogy az van a dologban. Vajon lehetséges, hogy megérzem a bajt? Létezik, hogy tudok dolgokat, amikről sosem hallottam? Mi van benne, ami miatt nem tudom elengedni, a szó legszorosabb értelmében? Valóra válnak az álmaink?

Felfoghatatlan.


Minimális betűméret, önképzavar, ezüstkarkötő és (tippeljetek) hazugságok. “Hihetetlen, miről hazudnak a jó emberek.”


Vajon mikor fogy ki ez a toll?..

10.09: Természetesen a naplóm utolsó lapján. Képtelenség most tanulni, amikor írni szeretnék, olvasni, zenét hallgatni és megvalósítani minden tervem. Inspirálva vagyok, erre nincs időm az… önmegvalósításra.

A fűtés csövei versenyt kattognak az órával, s bármeddig így tudnék maradni.

Terhesnek tűnhet, hogy mindenkit meg akarok menteni, hiszen ez egy alapjában kudarcra ítélt vállalkozás, de… Iszonyatosan szeretem ezt csinálni, szeretem a világ súlyát ilyen módon a vállamon érezni. Szeretem a túláradó gondolatokat.

Kamillatea, zuhanyzós éneklés. ♥


Ha rám néznek, miközben figyelem őket, vajon arra gondolnak, hogy miért bámulom őket bunkó módon, és hogy valószínűleg épp külsőről ítélkezek? Annyira örülnék, ha az arcomról csak tiszta érdeklődést és őszinte kíváncsiságot olvasnának le…

Ha nem vagyok itthon,
vajon az ősz hintázik helyettem a ház előtt?

Milyen jó is, hogy ilyen tömören meg tudom fogalmazni a mondanivalóim! “There is elegance in brevity.” Néhány ezer szó idebentről, és kezdem derűsebben látni a világot.

Azt kell mondjam, nem volt rossz hétvége.

I know it’s hurting you but it’s killing me~

take a trip with me but don’t be surprised when things aren’t what they seem

Végre. ♥

Valamiért olyan szinten lelassult az internet, hogy semmilyen oldalt nem töltött be, pedig úgy terveztem, hogy itt tevékenykedek az este folyamán. Elég sok időt elvett a javítgatás és a várakozás, de mostmár igyekszem az eltelt idő siratása helyett az előttem lévő percek hasznos eltöltésére fordítani a figyelmem.

Miután a Gyilkos elmék rész nem töltött tovább, egy idő után meguntam csak úgy itt ülni a csendben, így kapcsoltam be zenét. El nem tudom képzelni, hogy miért pont most jött ez, de annyira Waking the Fallen hangulatom van, hogy már lassan másodjára érek végig az albumon néhány szám kihagyásával. Úgy érzem, megint bővül a telefonom zenekészlete… Egy darabig jegyzettömbbel próbálkoztam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az ismerős, megszokott betűtípusokra van szükségem ahhoz, hogy könnyen tudjak írni (őrület!), így átváltottam word-re és átmásoltam egy rég lementett bejegyzésből a betűtípust. A fordító betöltése után gyűjtöttem pár szót a listámra, aztán nem sok idő telt el, és végre, körülbelül két óra várakozás után visszaállt a rend.

Visszatérve a nap elejére, sikerült viszonylag korán ébredni, majd a szokásos reggeli tevékenységek után jártam egy kört odakint a gyönyörű napsütéses időben. Úgy terveztem, hogy a délutánt egy kávé és a Clockwork Princess társaságában töltöm a hintában, de végül máshogy alakult, viszont ezt egyáltalán nem bánom. Anyával, később pedig apával is beszélgettünk elég sokat, már nem tudom pontosan mennyit, de biztosan több órát. Elég változatos volt, kezdtük a fogászati fejlemények megbeszélésével, aztán az ő aktuális problémájával, majd áttértünk az elmúlt két hetemre és a múlt hétvégére, mindeközben pedig elkészítettük az ebédet.

A kora esti órákban, mikor a nap már nyugodni készült, de még világos volt, sétálni indultam. A szokásos utamat tettem meg a fasoron egészen a halastóig, a várt hatás pedig most sem maradt el, nagyon jól éreztem magam, sőt, még a rengeteg, meglepően szemtelen szúnyog sem tudta elrontani az élményt. “Bejárattam” egy-két zenét, ami… nos, eléggé felfokozta a hangulatot, ezen kívül pedig készítettem néhány képet is. Kicsit… olyan érzésem volt, mintha időtlenség venne körül, olyasfajta, amit csak ott kint érzek, amikor egyedül vagyok. Nincs élesen a tudatomban, hogy milyen nap van és épp csak a peremén kószálnak az aktuális problémáim is. Örülök, hogy szántam ma időt erre, semmi mást nem csinálhattam volna helyette, ami ilyen jól esik.

SAM_4150

SAM_4162

SAM_4160

SAM_4146

SAM_4134

SAM_4124

Este elrendeztem az asztalomon maradt vázát, azaz kerítettem helyet a megszáradt rózsáknak (végül néhány üvegpohárba kerültek), a lehullott szirmokat pedig beletettem a szívecskés dobozomba. Ezek után már nem túl sok minden történt, visszaérkeztünk a nemrég leírt helyzethez.


A tegnapi napot kettő szó tökéletesen jellemzi: rettenetesen álmos. Alig valami alvás, töri tz és egyéb kimerítő események után nem csodálkoztam, hogy a buszon nem tudtam ellenállni, és elnyomott az álom. Felszállva újságot kezdtem olvasni, közben pedig előbb a szívem bal, majd jobb felében helyet foglaló zenéket hallgattam, ezen tényezők összessége pedig rásegített az elalvásra.

Jó volt hazaérkezni. Azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne mégis körülírni azt, hogy otthon érzem magam, de nem jutottam túl sokra vele. Egyszerűen annyi az egész, hogy egyetlen kérdés sincs bennem afelől, jó helyen vagyok-e. Felbecsülhetetlen a saját ágyamban feküdni.


Van, hogy csupán a jéghideg vízcseppek csurognak könnyekként az arcomon, de a sírás nem mindig jár tőlem ilyen távol.

Negyed óra a fejedben, és máris elszabadul a pokol a sajátomban. 

(sjttd entyopoto)

 

 

falevél a zsebedben

Vannak zenék, amik egész nap háttérzeneként szólnak a fejemben, folyton kitöltve az elmém egyik felét és mosolyra fakasztva, akárhányszor újrakezdem a refrén dúdolását. A suli egy módon határozottan előnyére válik a zenehallgatásnak, hisz kétszeres örömöt jelent, mikor sikerül időt szakítani egy-egy dalra az örökös rohanásban.

Úgy terveztem, hogy írok egy keveset a mai napról – például hogy finom volt a reggeli sajtos kifli és a cappuccino, sikerült felelnem a tegnap említett balladából vagy hogy jó volt a német óra, ráadásként még a tesi is elmaradt-, de most, hogy kinéztem az ablakon, egyszerűen leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy kimenjek és élvezzem a napsütést és a levelek hullását körülöttem. Talán zenét hallgatok, talán olvasok egy keveset, (talán még egy boldog nap is a kezembe pottyan hulló falevél formájában,) nem tudom még, de annyi biztos, hogy nem pazarolom el ezt a szép délutánt.

egyszerűen nem illik ide az a dal, ami a fejemben van