instead of wondering why

Fact #1: Áron olyan, mint egy mangaszereplő.

Fact #2: Másfél éve nem láttam. xD

Fact #3: Rájöttem a problémára… Azt hiszem. 

Fact #4: Attól a megoldás még nincs meg. :D 

Na így összeszedve a tényeket… 

Neee.

Én nem tudom kifejezni, amit szeretnék. Én nem tudom… Nekem sosem ment. Vagy igen? Na mindegyis…

A probléma, hogy… nem kéne megint belesüllyedni a bizonytalanságba. Mármint nem is az a probléma!… Hanem hogy, bár én nem akartam, és azt is hittem, hogy nem is csináltam… De sikerült egy képet kialakítani, és… Van a kép, van ő, a kettő nem egyezik, de attól még nem rosszabb egyik a másiknál… Csak annyi a különbség, hogy az egyik nem létezik, a másik viszont nagyon is. Nem mondom, hogy jobb lett, de… 

Ez kicsit olyan… Mintha belülről szorongatna az, hogy elvesztettem valakit. És technikailag ez igaz, mert soha többet nincs zöldszemű fiú, aminek a gondolatára akár el is sírhatom magam, akkor sem változik. De gyakorlatilag meg van egy fiú… Akivel mindig beszélgetek, és kezdem megismerni… 

Van valami más baj is, de az… az még ismeretlen.

És még egy… Ami meg félig ismert. A félek érzés. És ez most egy megalapozott félelem, nem olyan, mint az, hogy félek a viharban, vagy néha félek ettől-attól. Tény, hogy ha figyelsz, mindent megláthatsz az emberekben. Úgy beléjük lehet látni… Olvasni mint egy nyitott könyvből. De tényleg! És 

Fact #5: Ez a Simple Plan egészen jó. Soha nem hallgattam még idáig, csak most kiadta egy Linkin Park vagy Sum 41 mellett ajánlatnak és már vagy 5 számot végighallgattam. Oké már 10et és még mindig tetszik. :D 

Fact #6: Azok a fotók mégsem olyan jók… :D Alig van néhány, ami jónak mondható, és szerintem egy Flickrös sincs benne. Na mindegy…

Fact #+1: Isteni a gesztenyés gofri! Minden ízt végigkóstolunk majd a kínálatból :D Let’s play Gofri with Berni ;D 

SAM_8367

Ez viszont az egyik kedvenc. Berni keze, ahogy a szivárványt fotózza… Még a körömfestéshez is kedvet kaptam, nemhogy a szivárványhoz… :D 

SAM_8304

Osztálytermünk ablaka a kockákkal… És odakint az esős idő… 

SAM_8365

És a szivárvány a suli felett. :) 

SAM_8333

SAM_8336

Nem valószínű, hogy bárkinek ez eszébe jutna, de… fákat fotóztam az ablakból, az üvegfestéken keresztül. :D 

SAM_8413

This is today’s English lesson… before the vocabulary test, when morning was young and we… weren’t. I like English lessons… or just love talking to my deskmate, about everything but English. 

SAM_8348

Koli udvara, az ebédlőnél… Ebéd környékén a nap már jócskán lefelé ment, és a fenyőfák mellett épp az épületnél vettem észre. Egyébként igen… Mire ebédelek, mindig lefelé megy a nap. Sőt!… ha tömegsporton vagyunk… mire végzek, szinte már sötét van. Fura, hogy mennyit suliban vagyunk… általában… az esetek 90%-ában többet vagyok egy nap iskolában, mint amennyit alszok. Nem… nem jó arány.

SAM_8308

Másik kedvenc képem, amelyiken látszanak az esőcseppek az ablakon, a táj, azaz az épületek a suli mellett, a fák, és a vizes ablakpárkány is. Meg azon visszatükröződve a fák… Egész jó lett, csak a párkány elferdült cseppet. :’D

SAM_8375

A madarasokat is imádom, csak minőségileg kifogásolhatóak… de a madarak mondjuk pont jól látszanak. :D Sosem sikerült még ennyi madarat lefotóznom, és még csak nem is ezen a képen van a legtöbb.

SAM_8323

Szintén esőcseppes üvegablak… ez azt hiszem, a tegnapi németórán volt, azaz előtte. Ugye egész nap esett… Aztán kisütött a nap, pont a padomhoz. Laci meg elhúzta a függönyt mert a szemébe sütött … aztán szépen összevesztünk rajta :DD mint a matekproblémákon szoktunk meg a rubik kockán. De tök vicces :D végül aztán persze elhúzva maradt. Mármint széthúzva. :DD

SAM_8435

Mai kémia előtt… azért kicsit érdekes lett. Kávét is fényképeztem, de az katasztrofális lett.

SAM_8318

Folyosó ablakból… abból, ahol a kávét szoktuk inni. Különleges fényhatások… Vagy csak a fényképezőgép csodája? Nem tudom.

SAM_8388

Az a bizonyos fekete-fehér kép a koli folyosóról. Délután persze nem ijesztő… De ha ugyanez hajnali kettőkor történik, az egész koli alszik, te meg egyedül mászkálsz a hosszú és sötét folyosón… Kellemesen ijesztően tud hatni.

Nagyon sok minden eszembejutott most… Találtam egy Iza mangáját az asztalomon. :’D És csak úgy elolvastam… érdekes története van… 15 és fél centi van a csaj és a pasi között, és nem, nem a fiú a magasabb. ._. Na mindegy!…

A probléma… mostmár azt hiszem teljesen ismeretes. Végiggondoltam. Erre gondoltam, mikor azt írtam, kéne egy hosszú nap aludni aztán még több gondolkodni. Mert most, hogy volt időm gondolkodni, rá is jöttem arra, amire kellett. Az érzésekkel van baj. Az érzésekkel, amik nincsenek, és az érzésekkel, amik vannak, de megfogalmazhatatlanok. Rég megmondták a nálam sokkal bölcsebbek… az érzéseket nem lehet beskatulyázni. Hogy ez most még ez, az már az, ez a kettő között van… Nincs kettő között, nincs egyik, nincs másik. Van az érzés, és kész. Nem kell mindennek nevet adni. Most egy fokkal jobb, mert eddig nem bírtam visszagondolni, meg egyáltalán mosolyogni se. Mostmár vissza tudok, meg kicsit mosolygok is… De azért nem biztos, hogy olyan lesz, hogy egész nap vigyorgok. Furcsa. Hanyadik alkalom is, hogy visszakapom az érzést?… Nem is ez a lényeg. Hanem… nincs lényeg, mert a lényege lényegében lényegtelen. Basszus! Sosem tetszett ez a mondás, de attól még vicces. Itthon vagyok, megyek aludni!

i wanna runaway

El akarok futni. Vagyis, hazafutni! futni. Futni ki a világból, ameddig el nem kopik a lábam… Aztán leülni. Lefeküdni. Aludni… minimum 1 egész napot… Minimum. Aztán felkelni. És nem 24 órát, hanem 24 napot egyedül üldögélni, és a legelejéről átgondolni az életem. Akkor talán a 24. napon eljutok erre a hónapra, és az elejéről kezdve, mindent átlátva rá fogok jönni a probléma megoldására. Vagyis előszöris a problémára. Ennyi csupán.

Holnap gofrizunk… ma beteg vagyok, álmos, pakolok. 

Positive #1: Fényképeztem. De úúúgy… rengeteg képet csináltam, és annyira jól sikerültek! Alig kellett törölni. 

Positive #2: Kipróbáltam az automatából a kávét, és tök jó volt.

Fact 1#: Disaster.

Nem tudom hová tűnt ez a szám a telefonomról, meg minden máshonnan, de mikor eszembe jutott konkrétan elbőgtem magam, pedig napok óta nem sikerült. Mert akkor csak nagyon kicsit fáztam, most meg nagyon fázok. 

Ez a kibaszott… Mi van velem?! Ez olyan mint valami szindróma ami mindig előjön… Oké, azt hiszem a mai napra nekem ez így elég. Úgyértem sok. Lehet jobban tenném, ha szimplán aludnék egy jót… 

Oké, majd otthon. Majd otthon. 

SOSEM volt még ilyen csütörtök estém. Meg ilyen péntekem. Bár! Ne ítélj előre. Majd holnap este elmondom, igazam volt-e. 

such an easy game to play

Kibaszott önsajnálós kedd!

Hát ezt nem hiszem el. Ez nem egy ilyen nap. Vagyis… pontosan ilyen napnak indult, miután fél hétkor azt álmodtam, hogy ki kell kapcsolnom az ébresztőmet, majd korábban mentem, hogy tanuljak olyanra, amire nem is kellett. Még a kávé is kevés volt…

Aztán szép lassan kiengedett… Aztán felhívott. Aztán szép, szép, szép… És! itt vagyunk. Az önsajnálat legalján. De nem is ez a pontos kifejezés. Nem önsajnálat. Egyáltalán nem sajnálom magam. De akkor is ez a legalja. Kár, hogy lehet rosszabb is… Mert ilyenkor rendszerint rosszabb lesz.

Az a vicces, hogy… nem sajnálom, hanem lassan utálom magam. Nem szó szerint… Vagy nem tudom, fogalmam sincs, de nagyon haragszok. Mert ez egyáltalán nem rossz.

Nem rossz…

Csak katasztrofális.

De ez a baj, könyörgöm… Hogy most I must be happy, mert minden ‘Jó és szép’, és én meg mindjárt elbőgöm magam. Nem tudom hogy szedem össze magam. Annyi viszont biztos, hogy ha nincs melegvíz megmosni a hajam, akkor tényleg telesírom a… szobát. Mindegy.

Összegezzük a problémát… Forrása kicseszettül ismeretlen… megoldása meg még inkább. De hol kezdődött? Negatív gondolatoknál? valószínűleg. Legalább egy óráig álltam odakint, és nem. csináltam. SEMMIT. Úgy el tudom csinálni a drága időt… Mikor könyörgöm rengeteg a dolog. Most meg itt ülök… és basszameg… Mindegy. A jót kéne leírnom. Miért nem emlékszek semmi pozitívra?

Tele van minden füzetem pitypangokkal. Ez elég pozitív. De nem tudtam befejezni őket… 

Csináltam képeket… de inkább mostam volna helyette a hajam…

És lett egy csillagos dogám… meg egy rossz tzm. :’) Talán a jókat kéne hangsúlyozni.

Most jön az a rész, hogy vigyorogva sírom el magam.

Na nem baj… éjfélkor majd talán újra eszembejut egy világmegváltó gondolat. Addig meg… HÁT EZ EGYRE ROSSZABB. megyek is mert mindjárt szerda

MÉG CSAK SZERDA?!

hajrá… holnap. NEM KELL FÉLNI. csak egy szimpla R betűs szó

love was such an easy game to play

Aha… a legnehezebb.

calm and peaceful…

Szóval nem szabad túlgondolni mindent. Való igaz. Esküszöm, helyre teszem magamban… És óvatosabb leszek. Sokkal óvatosabb. Mert most még azt sem venném észre, ha elütne egy busz.

Egyébként vásárolni voltunk… Szóval kicsit korábban keltem, mint szeretettem volna. De kaptam két pulcsit… Meg jó meleg kesztyűt. Csak most olyan sok dolgom van még… a leckéket már megcsináltam, de tanulni még semmit se tanultam, pedig kéne. Meg kéne csinálni a körmömet… Már olyan régen volt egyébként kifestve. Mostanában általában csak nézegetem a lakkokat… Pedig rengeteg van, imádom őket. De most is csak erősítőt teszek majd rá… Meg a hajamat is meg kell mosnom majd, és persze elpakolni… Mennyi mindent szeretnék! Hihetetlenül kevés a hétvége. Szinte csak egy rövid lebegős, átmeneti állapot a két kegyetlenül hosszú és fárasztó hét között. 

Mostmár csak nyugalom kéne. De azért vicces… Nem lehet könnyű velem. Eddig azt szerettem volna, hogy történjen már valami. Valóban, meg is kaptam… De már meg olyan sok ez az egész, hogy kéne egy kicsike nyugalom… De nem is a kalandokban meg élményekben. Meg az olyan pillanatokban, amikből a szép emlékek lesznek. Nem is az emberekből körülöttem… Csak a folyamatos pörgésből. Olyan pillanatok… Amikor hazajövök, leülök májkrémes kenyérrel, kakaóval és csak nézek ki a fejemből. Vagy ülök a buszon, és olyan mélyre merülök a zenehallgatásban és a táj bámulásában, hogy szinte elalszok… Nem, nem is a buszon. A kocsiban. Amikor messzire megyünk, és órák vannak. Mint délelőtt. Az már egészen hasonlított arra, amit szeretnék. Csak rövid volt az út… Vagy nem tudom. Elég sokféleképp lehet nyugodt pillanatokat teremteni… A suli elé szoktam kimenni. Van, hogy nem egyedül… De azért egyedül is szoktam. Egyáltalán nem zavar, hogy egyedül vagyok. K-nak az a véleménye, hogy egyáltalán nem szeret egyedül lenni, mert olyan, mintha rajta lenne a világ szeme… és nyugodtabb, ha egy csoportban van, mert akkor biztos nem csak rá szegeződik a figyelem. Én pont fordítva vagyok vele. Nem mondom, persze szeretek másokkal lenni… Nem is ezt mondom… Csak hogy szeretek egyedül is lenni. Van az a mondás, hogy mert akkor senki sem bánthat… Azért is. Meg csak úgy. Tudok gondolkodni. Tudok nézelődni. Arra megyek, amerre szeretnék. Nehéz megmagyarázni csak így, tényleg… De mára már természetes, hogy reggel és este is egyedül megyek enni. Aztán általában nem egyedül eszek… De… nem tudom. Nem tudom, mit akartam ebből kihozni. Csak szimplán jó egyedül lenni.

A nevem azt jelenti, hogy harcos. A név pedig, mint tudjuk kötelez… Szóval küzdök tovább.

Istenem, de jó lenne már végignézni egy naplementét! Meg kirándulni… Nagyon szép helyekre… Úristen, nagyon rég nem voltam sehol… És esküszöm ez nem a nyavalygás része, csak olyan jó lenne. :’) Nem unalmas az életem, annyi biztos, viszont kicsit monoton. És ebből kéne egy kicsit kiugrani… Azt hiszem, inkább elmegyek aludni. 

Aztán Angliába. És megnézem a mindig kék eget a felhők fölött… 

csend előtti vihar?

“- Akire nagyon
sokat gondolok, az nem
fárad el ettől?!”

“Úgy nézz rá, mint ha
utoljára láthatnád. 
(Lehet, hogy tényleg…)”

“Amikor megérik az egres, kiülök a kedvenc padomra, falatozom belőle, és közben rád gondolok. Nem mintha ezt nem tudnám ugyanilyen remekül megtenni egres nélkül is.”

Arcnál szélesebb mosoly?

Lehet, hogy jó lesz, lehet, hogy nem lesz.

De azért valószínűleg jó lesz. Mert máris jó. Nem tudom elmondani. Nem igaz… El tudom mondani. De az még nem fog hasonlítani a valóságra.

Nem tudom… az a legfurcsább, hogy az előbb még ott voltam, most meg már csak emlék, de aztán mire feleszmélek – már ez a perc is csak egy emlék marad. 

“Sokáig csak messziről, mostantól közelről.”

Furcsa. Furcsább. Még furcsább… Hogy azért könnyebb szavakkal elköszönni, tudva, hogy még nincs vége… Mondhatni… ez csak egy lokális maximum a függvényünkön… Hogy jutnak eszembe ilyenek, könyörgöm?!:D Szóval könnyebb, mint csak úgy otthagyni, csak úgy ottmaradni, hogy nem tudod, lesz-e legközelebb. Valójában… ez az idézet tényleg örök érvényű, hogy Úgy nézz rá, mintha utoljára látnád. Ez van a búcsúzós idézetben is. Nem tudhatod, lesz-e még alkalmad újra látni, újra köszönni, aztán újra elköszönni. Vagyis na… mindenhogy rossz. De úgy még rosszabb. 

“A szavak mindent csak összezavarnak. A legfontosabb dolgokat úgyse lehet szavakba önteni.”

mindig kék az ég

Milyen hangulatú ez a bejegyzés? :D 

Jó. Jó… Remek. Nagyon jó! :DDDDDDDd

Oh… 

o.O 

Hogyan is írjam… Mit is írjak? Lehet, az a legjobb, ha szokásosan… összefoglalom a napot. Vagyis inkább, leírom. 

Kivonszoltam magam az ágyból… És jajj, mondom legalább ha péntek van, ez az arcomon is meglátszódhatna… De csak nyúzottabb voltam, mint általában. Oké, reggel komolyan aggódtam, hogy hogy fogok arcot varázsolni. :D Angol… átlag alatti angol óra volt, azt el kell ismerni… Aztán a tesi. Átlagosan rossz. De most belegondolva, nem értem miért a tesiről írok, mikor sokkal fontosabb dolgok vannak… de végülis így jutottunk el ide. Matek még jó is volt, meg tudtam csinálni a feladatot… meg majdnem kiraktam a kockát :DD aztán kémián meg… ehh. Mégsem írtunk dogát. Pedig nagyon megtanultam. Mindegy… az összes képletet le tudtam rajzolni. Úgy örültem neki. :D Irodalom meg eltelt… eltelt. És újabb kérdést vetett fel.

Miért hiszik azt, hogy ismernek?

Vicces. Kezdem úgy érezni… A legtöbb ember nem ismer. Vagy félreismer. Vagy… talán megint rosszul kezdtem. Pedig én nagyon jól akartam. És azt is hittem, meg voltam győződve, hogy jól csinálom. 

Tényleg hittem. Azt hittem, hogy még így is kevés leszek. Hogy nem fog menni. Erre túl sok lett belőlem. 

“Több vagy, mint mikor lábad idejött.”

Aztán ebédeltünk. -dübb-dübb- Összepakoltam… és sokkal gyorsabban eltelt az a kis idő, mint számítottam rá. -dübb-dübb-Az előbb még bent pakoltam, -dübb-dübb- aztán elköszöntem a lányoktól -dübb-dübb- ,most meg már a buszmegállóba sétálok, és úgy érzem… -dübb-dübb- ha most nem kapok szívrohamot, akkor soha.

Nem megy leírni. Megvan minden, de nem megy.

Az egyik legrosszabb, hogy nem tudod hogy viselkedj. Nem csak azért, mert néz valaki, és akkor még azt is elfelejted, hogy mi az a természetes viselkedés… Hanem mert fogalmad sincs, mit kéne csinálnod. Most szólalj meg? Most mosolyogj? Most nézz fel? Most ne nézz fel? Most? 

Egyáltalán nem tűnt fel, hogy végig álltunk a buszon. Mintha nem is jutott volna eszembe, hogy le is ülhetnénk, ha lenne hely… Vagy nem tudom. Jó volt. Jó volt nézni, ahogy a zenébe mélyül, furcsa érzés volt, amikor e mellé nagyon gondolataiba merült arcot vágott, mert volt egy olyan érzésem, hogy azok fontos gondolatok, és kapcsolatban van azzal, amit hallgat és hát vele. Már akkor sejtettem, hogy jól sejtettem. Egyébként kísértetiesen hasonlított egy másik bőröndön ülős esetre… de mindegyis. Nem tudom mi hogy történt. Utána csak úgy sodródott… Aztán… 

Ó istenem. Gagyi egy helyzet. Muszáj volt megszólalnom, mert uhh… normális ember ilyet nem csinál! :o 

Mindegy. Mindegy, hogy hogy, de megint elkezdtünk beszélgetni. És bár elég furán alakult még az is, végül mellettem ült. Megint helyet cseréltünk… És beszélgettünk. És beszélgettünk. Meglepődött… hogy miket szeretek… és hogy ő is ilyen zenét hallgat. Vagyis, hogy inkább én is ilyet. Meg hogy mit szeretek és nem szeretek… És hogy… volt osztálytársa, akinek a nevét évekig nem tanulta meg, de az én nevemre emlékszik. És hogy jó a buszon beszélgetni, és jók a péntekek. Hát… én is kifejezetten szeretem a péntekeket. Csak kegyetlen lassan telik a hét. Hmm… Ezen a buszon mintha közelebb lennének az ülések mint az egrin. És bár még mindig nem értem, honnan is pontosan… de említette, hogy még múltkor is idézett, nem csak úgy mondta, amit mondott.

Rengeteg érzés. Minden formában kitörve. De most muszáj aludni. 

ősz

Üres kávéspohár az ablakpárkányon. Az üvegen kívül egy falevél hever, megbarnulva, egyedül. Nem értem. Elvesztem a megszámlálhatatlan lehullott, szomorúságra elvesztegetett boldog nap között. 

Az ideális őszi látkép. Minden nap a szemem elé tárul az osztálytermünk, a folyosónk vagy valamelyik matekos terem ablakából. A falevelek csak hullanak… A legtöbb a kezem mellett zuhan a földre. Még egy boldog nap szomorúságra vesztegetve? 

Hullik a köd. Körülöttem olyan sűrű, hogy még magamat sem látom tőle, az utcai lámpa fénye pedig alig szűrődik át rajta. Ahogy a villanyvezetékek a fény elé kerülnek, sötét csík látszódik a levegőben… Egy tehervonat megy mellettünk. Sosem voltam még ilyen közel tehervonathoz. Sötétben meglepően ijesztő, ahogy csak a csikorgás hallatszik, és lassan elnyikorog melletted… Aztán egyre világosabb lesz, már embereket is látok, és közlekedési lámpákat. Zöldre vált, átmegyek a zebrán. A bevásárlóközpont fénye olyan a kinti ködös sötétség után, mintha valami furcsa álomba csöppentem volna. Mindenhol óriási ajándékcsomagok, hatalmas gyerekszédítő -így megszédített engem is- plüssmackók, csillogó díszek a sorok között. Csomagolópapírok, óriás méretű táblás csokik, kis bonbonok… És általában megfizethetetlen árak. A polcokon a még teljesen friss, sosem olvasott könyvek hevernek, az emberek pedig mind sietnek valahová. Az a férfi talán a feleségéhez, az a nő talán haza. A végeláthatatlan sorok közt majdnem elveszek, szinte lehetetlen megtalálni, amit az ember keres. Talán nem véletlen. Míg nem találod, amit keresel… Száz és száz olyan dolog mellett jössz el, amit jónak találsz, és még ha nincs is rá szükséged – megveszed. Aztán fizetünk. Az első ránézésre jó estét! kategóriás férfi kezére pillantva helló!-t köszönök, aztán elpakolom rég vágyott üdítőimet, a joghurtot és a kekszet, amihez túl sok remény fűződik. De még így sem azt vettem, amit szerettem volna… Ezen gondolkodva újra a fagyos hidegbe csöppenek, és jobb híján a furanevű, egészségesnek mondott kenyérfélét kezdem eszegetni visszafelé úton. Ha már ott vagyok, felmegyek a hídra…. Ijesztőbb, mint gondoltam volna. Vagy pont az ellenkezője? Épp emiatt találom tökéletes fotóalanynak. Vagy fotós helynek. Közelítve újra látom a parkot, ahol a narancssárgás fények annyira szépek, a helyet, ahová még biztosan fogok jönni… Aztán visszaérünk. Mert nem egyedül voltam. Fizikailag nem.

Hát nem tudom… Hogy olyan-e ez a hét, mint számítottam rá. Mindenesetre csütörtök este van, hajat mosok és kémiát tanulok, összepakolok, holnap péntek és megyek haza. 

Fárasztó egy nap volt… És hogy így leírtam a képeket, amik a fejemben voltak, azt hiszem el kéne indulni a befejezése felé. Nem is tudom…

Iszonyatosan kíváncsi vagyok, milyen hangvételű, vagy hangulatú lesz a következő bejegyzésem.

Minden problémán túl lehet lépni. De még jobb, ha meg is oldjuk őket. Nem is tudom… Az arca még mindig nincs meg. A könyvjelzőm előrébb van a könyvemben, a füzetemben pedig egyre kevesebb lap fehér. 

Az illatok… A koli illata, apa hangja a telefonban, és régi dallamok a fejemben. Igen, a régi dallamok. Nekem azokról jut eszembe az a szó, az az érzés, hogy otthon. 

Holnap péntek. Egy capuccinoval és néhány osztálytárssal párosítva elég, hogy kibírjuk az elejét. De végülis, mit akarok? 

Péntek.

Általános közérzet jó, ködben sétálás este, hidegben, elhagyatott utcákon kevésbé. Gyönyörű, de végtelenül szomorú. És a fiú arca sincs meg. Megvan a szeme, megvan az arca formája, megvan a körvonala, megvan az illata, megvan a hangja… a hangja nagyon… De nincs az arca. Tomi is nagyon sok idő után jutott eszembe. Egy olyan pillanatban, mikor nem vártam rá, akkor nyilallott belém. Majd talán ő is akkor fog. Vagy majd csak péntek délután. 

Nem baj, rögtön csütörtök van. 

múló szép emlék

Katasztrófa. Már sok hete nem volt ilyen rossz nap. Kissé… ramaty állapotban voltam… Azaz, nagyon. Kezdve azzal, hogy bár elaludtam… nehéz volt felkelni. Csak arra emlékszem, hogy a zöldszemű fiúval álmodtam, de annyira felijedtem, hogy semmi más nem maradt meg. Nem tudom hol romlott el egyébként. A rám sem néz, mikor eljön mellettem… Fájt mindenem, álmos voltam… Pénz nem volt nálam automatához, azaz kávéhoz, ami szintén sokat rontott, meg úgy minden. Mostmár csak negatív gondolataim voltak. Meg a zöldszemű fiú… Hogy engem egyik technikai probléma sem zavar úgy nagyon, de azt viszont nem tudhatom, hogy őt zavarja-e. Nagyon előfordulhat. A másik meg, hogy nézel ki az ablakon, és tudod, hogy ott van… De mégsincs itt. Szörnyű érzés. Ja meg hát… tegnap este, vagy délután óta nem ugrik be az arca, és a reggeli rádióhallgatás sem hozott valami kellemes hangulatot. Hét órám volt, éhes voltam… És még figyelni is kellett. 

De azóta már összeszedtem magam. Tényleg. Aludtam… Amiből megint csak a fiúra emlékszem, aztán 5 perccel sziló előtt felébredtem. Hát mondom oké… Akkor rohanjunk egy sort. De azért leértem… azaz alig késtem. Azt hiszem, ott a két sziló alatt valamikor volt… Hogy oké, elég rendesen elmerültem az önsajnálatba, de mostmár e l é g. És sikerült. És mostmár minden rendben van… azt hiszem. A péntek túl soká jön… És hosszú ez a hét… de holnap már szerda. Összeszedem magam, nagyon megtanulom a fizikát… Hajat mosok, és rendet teszek. Kívül-belül… és a cuccaim közt is. Arcot kell varázsolnom… Ez mára már fogalom. Minden reggel így kezdődik. Mondjuk… Ma sokkal kevésbé sikerült, mint tegnap. Mondom, ma ritkaszar fejem volt:D áh, mindegy… 

Jó is az, ha Linkin Parkot hallgatnak melletted. Én is szeretnék. :C 

Anya meg még nem hívott.

Meg megkóstoltam a citromos teát ami isteni volt… Meg a narancsos csokit, ami szintén. :D Meg elmosogattam végre a bögréimet. Tényleg, csinálok holnapra egy teát az üvegembe. DE HOL AZ ÜVEGEM? o-o fenébe is… elhagytam valahol. Oké. Nem tudom. Keresek majd valahol. 

8 óra van… Még bőven van idő. 

Vagyis már negyed 9. :D Na mindegy. Hajmosás. <3 Kedden. Ez csak egyet jelenthet…

Na mindegyis… Összeszedem magam. Hajrá szerda. ._.’ :D