don’t leave me alone, cause I barely see at all

Ezek az egész nap rejtőzködő szellemekként kísértő álmok… Ébrenlét és mély alvás közötti álomittas, szürreális, lebegő állapotban még pontosan a fejedben van, hiszen most léptél ki belőle. Aztán felébredsz, majd nagylevegőt veszel – rosszabbat is kibírtam már! – kimászol a meleg ágyból a hűvös valóságba, és mintha csak a párnádon hagytad volna magányosan, az álom eltűnik. Később viszont újra előjön, mikor nem is vársz rá, és végigkíséri a napodat. Dehát nem is emlékszel rá, a párnán hagytad! Talán elbújt a táskád egyik rejtett zugában, vagy bekúszott a nadrágzsebedbe? Valaki a szemhéjad belső felére illesztette volna, hogy két pillantás között veled legyen? Nekivágsz az újabb napnak. Felszállsz a buszra, gondolkodsz az elkövetkezendőkön, és azokon, amik idáig vezettek. Tudod, hogy minden rendben van, és mégsincs, egy gondolat… egy érzés nem hagy nyugodni. Aztán megérzel egy hétköznapi illatot, meglátsz egy kézmozdulatot, és megfordul a világ – vagy talán megáll egy pillanatra, ha úgy tetszik – felvillan egy kép, aztán ugyanezzel a gyorsasággal a semmibe tűnik. Egy pillanat, egy szemvillanás. Mint egy vakuvillanás, azzal a kivétellel, hogy annak a képe a szemed előtt marad, míg ez eltűnik. Fel sem tudod idézni, pedig láttad… de túl gyors volt. Még arra sem hagyott időt, hogy rákoncentrálj, és megérintsd a lényegét, hogy lásd, miről szólt… Láttad, de méginkább érezted. Az a furcsa, sötét és idegen, talán barna érzés kerített hatalmába, ami az álmodat végigkísérte, és többé nem hagy nyugodni. Mit álmodtam? Hol jártam ezéjjel? 

dogmen_godmen_by_lordm0th-d6k517i

Legalább a nappalomra emlékszem. Újabb hosszú napon vagyok túl, valójában nem tudom, hogyan vagyok még mindig talpon. Néhány órával ezelőtt olyan szinten tört rám már a fáradtság, hogy egy épkézláb mondatot nem tudtam megfogalmazni, erre írással próbálkozom. Ez a női logika… 

Egyébként le is akartam írni, hogy mi történt ma, nem csak megemlíteni. Sőt, a tegnapomról is mesélhetnék… 

Bár a terv tegnap éjszaka még adott volt, reggelig átíródott, és egy későbbi buszra szálltam fel. Hiába voltunk tegnap Csabán, nyilvánvaló, hogy mire hazaértem, addigra jött a levél, hogy iskolalátogatási papír kell, így hát ma újra elmentünk Adriánnal. A buszon nagyrészt semmi baj nem volt, olvastam egy keveset, zenét hallgattam, de aztán rámtört az a furcsa érzés, mielőtt leszálltam. Mikor találkoztunk az állomáson, gyakran volt régebben is, hogy idegeskedtem kicsit, de az határozottan pozitív stressz volt, ha van ilyen, az a zsibbadós, szívdörömbölős, gyomorgörcsölős várakozás… Viszont, habár a tünetek hasonlóak voltak, ma féltem. Ezerszer jártam már be ezt az utat busszal, máskor is vártam már egyedül az állomáson, vagy járkáltam egyedül a városban, most mégis iszonyatosan rosszul éreztem magam. Azt sem mondhatnám, hogy a borongós időjárás hangulata tette ezt velem, hiszen tegnap is ilyen idő volt és tegnap is ugyanúgy várakoztam. Olyan… elveszettnek éreztem magam, azt hiszem. Aztán… Vannak ugye ezek a kedves, vagy nem is olyan kedves emberek, akik az utcán minden járókelőt leszólítanak, hogy segítsék már ki őket néhány forinttal. Ez a bejegyzés nem arról szól, hogy kik ők, honnan jöttek, vagy mire is kell nekik a pénz, sokkal inkább arról, hogy félek, hogy valaki erőszakoskodik velem. Nem történt még ilyen, nem egy múltbeli eseményeken alapuló félelem… Szóval leszálltam a buszról, azonnal elővettem a könyvem, leültem egy nem túl félreeső padra, ahol nem messze ült egy néni, és olvasni kezdtem. Semmi sem történt, de egyre idegesebb lettem, már csak siklott a betűkön a szemem, mire egy ilyen “kedves ember” betévedt az állomásra. Kért a nénitől pénzt, aztán tőlem, és mikor a harmadik embertől kérte volna, néhány buszsofőr, és “helyi menő csávó” stílusú ember odaszólt, hogy nehogy adjon neki akármit is, mire vitatkozni kezdtek, és elküldték egymást a fenébe, az ottani emberkék meg a rendőrséggel fenyegetőztek. Remek, gondoltam, legalább nem feleslegesen féltem. A könyvemet bámultam, míg el nem múlt a krízishelyzet, aztán jött Adrián. Voltunk a suliban, találkoztunk “kedves” ismerősökkel, aztán néhány incidenske – és hogy lefelejtettek a nevemről az ékezetet – után végeztünk, indultunk tovább. A gyűrűmet sikeresen kicseréltük, ami egyébként hatalmas szerencsére vall… Egy hónap alatt nem vitték el azt a méretet, ami nekem kellett. Leültünk a szökőkútnál enni és csócsogni… Hát ilyen is ez a csócsa. :D Azt hiszem, ezután Rossmann és papírbolt felé mentünk, aztán megnéztük a kacsákat a sétálón… Olyan szép volt, a hídról néztük ahogyan visszatükröződik a nap, amint néhány felhő közül előbukkan az égen… Ettünk szeretettel teli vajkrémes szendvicset. :DD Újabb papírbolt után az állomásra indultunk, mert eldöntöttük, hogy hamarabb hazamegy, hogy ne kelljen átszállnia. Általában én megyek az utolsómmal, ami után neki még megy egy háromnegyed óra múlva. Másik lehetőség lenne ez a fél órával hamarabbi, mint az enyém, és ki is mentünk. Aztán megvártuk, hogy beérjen. Megvártuk, hogy mindenki felszálljon. És végignéztük, ahogy elmegy. :D Mert nem akart otthagyni. Egyrészt majdnem feltaszigáltam a buszra, hogy menjen már, mert mi az, hogy később ér haza már megint, mert mindig ő vár, másrészt örültem, harmadrészt valami történt. Ekkortájt, – pontosabban akkortájt, mikor elindultunk visszafelé a sétálón – ütött belém valami, ami kiváltotta az azóta tartó szorongató érzést. Nem hiszem, hogy csak a fáradtság tenné… Folyton az a sor ment a fejemben, hogy “don’t leave me alone.” Említettem már, hogy sosem féltem az egyedülléttől, és a reggel, és a fura érzések miatt mégis, és mégsem… Hát, azt hiszem olyan hangosan könyöröghettem a fejemben, hogy kihallatszott és megesett rajtam a szíve. Nem tudom… Hazafelé úton rájöttem, hogy miért vagyok rosszul az érthetetlen okokon kívül – természetes, hogy csak vízelvonó hatású hülyeségeket ittunk egész nap, kiszáradni pedig nem akarok… Ráadásul a busznak volt valami baja, és az út 90%ában sípolt valami fülsértő és fejfájdító hangon. A lényeg persze kimaradt… Persze. Hiszen én sem tudom a lényeget…

Mai napba már nem fér bele, hogy még a tegnapit is leírjam… 

Ennyi ember, ennyi beszéd után kezd sok lenni. Ilyenkor érzem magam antiszociálisnak, mikor már kommunikálni sincs kedvem… Nem is tudom. Eddig nagyon jöttek a szavak, de mostmár kezd teljesen eluralkodni rajtam ez az álmosság. 

Kettő napom van megváltani a világot. Ennyi idő alatt be tudom fedni a füzeteimet és elpakolni a kolis cuccaimat… Elkapott a nosztalgia, és rengeteg tavaly ilyenkori írásomat elolvastam. Mennyire féltem akkor! És be kell vallanom, most is félek. Tudom, hogy nem olyan lesz, mint tavaly. Mert akkor nagyon nehéz volt, és olyan nehéz már sosem lesz… De másképp, máshogyan nehéz lesz. Ebben biztos vagyok. 

Megfogadtam, hogy megfogadok dolgokat. És megfogadtam, hogy be is tartom őket. 

Kettő nap alatt egy párhuzamos univerzumot is megválthatnék, ha azt szeretném. Egy apró, pici világgal ne menne ugyanez?! Ugyankérem! 

“Hiába tanulunk meg beszélni, nem tudjuk kimondani, ami a lelkünket nyomja. Ha nagy nehezen sikerül: a másik nem érti meg.”

Nem vagyok az a típus, aki inkább választja a csalódásokat, minthogy folyton bizalmatlan legyen, és rossznak tartsa a világot a csalódásokkal teli, mégis boldog bizalommal teli élet helyett. De érdekes, mert ettől függetlenül mégis folyton csalódok.

Önző idióták vagyunk. Egyre jobban látom, hogy mennyire nagyon azok. Mindketten. Mindannyian. És minél többet, annál kevesebbet tudok. Ha én csak magammal törődök, ő csak magával – miért nem tudjuk ezt külön – külön tenni? 

Persze ez csak részben igaz, de… elkeserítő. Elkeserítő…

annnnyira

bittersweet

Sweet because warm, peaceful, dreamlike – like you don’t want to open your eyes, don’t want to wake up – literally; and close, close, closer…

And bitter because never enough, never close enough, and I can never ever reach you

you know the feeling, when… it’s really really beautiful but it hurts so much at the same time and you don’t know what to do. you want it, but it kills you, you love it… it tears you apart

can you see through the tears?

Falling to the dephts, can I ever go back? 

“Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?… Amit nem lehet elmondani.”

Mindent tükröznek azok a reggelek. És most nem pozitív a példa, hanem végtelenül szomorú. Nem érlek el…

“Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.”

gyere érezd, valamiért mindig érdemes!

Igaz, hogy lassan már egy hónap eltelt azóta, de még nem volt alkalmam írni a repülőnapról. Az első, szombati napon voltunk Kecskeméten, és iszonyatosan jó volt. :D És legalább annyira meleg. Egész nap hőség volt, ráadásul összvissz egy napernyőnk és egy szalmakalapunk volt négyünknek. Azt nem mondom, hogy nagyon leégtünk, de azért a nyakláncom helye megmaradt a bőrömön, szóval ha nem hordom, akkor is rajtam van. :D Imádtuk a külföldi kommentátorokat, meg persze a magyarokat is, nagyon szép bemutatókat láttunk és volt egy bizonyos különleges hangulata az egésznek. Egyébként az megdöbbentő, mennyi gyerek veszett el… Rengetegszer hallottuk, hogy kisfiú, kislány várja szüleit az irányítótoronynál. Ezenkívül az is hihetetlen, hogy a buta toi toi wc-kre szívecskét rajzolnak… Na mindegy, a dolgok pozitív oldalát kell nézni. :D Vettünk epres limonádét, hatalmas jegeskávét, amik nagyon finomak voltak, csak persze hosszú-hosszú sort kellett végigállni értük… Mi voltunk a turisták. :D Apából is előjött a gyerek… hazafelé menet, mikor nem figyelt senki, odaszaladt vigyorogva az egyik repülőhöz, hogy fényképezzük le, könyörgöm. :D Hogy szorosabban maradjunk a témánál, a repülőgépekről is rengeteg mindent megtudtam személy szerint, szerintem elképesztő, ahogy minden mozdulatnak tökéletesen pontosnak kell lennie… Szép nap volt. :)

SAM_0947

SAM_0956

SAM_0958

SAM_0983

Az utolsó kép külön kedvencem, hazaindulás előtt készült. A párakapuk gyönyörűek voltak a naplemente előtt, és a repülőgépek füstje mindent beterített. A fejemben még élénkebb róla a kép, remélem, még sokáig fogok így emlékezni rá.

Visszatérve a jelenbe… Egészen hasznos napom volt. Dél körül keltem, aztán anyával beszélgettem sokat. Nem tudom, jutottam-e valami konkrétra, de legalább néhány miért-re választ kaptam. A véremben lenne? Utána szilvát szedtünk. Találtam szivecske alakút. :D Később a faluban voltunk, hallgattam zenét, ott is szedtünk szilvát, és bár el akartam menni futni, besötétedett, mire hazaértünk, így ugrálóköteleztem. Egy ideje azt is szoktam… Közben megláttam a holdat, ami épp a gát felett vált láthatóvá, és túl szép volt, hogy ne fotózzam le… Ezek után apa koncertezett kicsit, és sikerült bekapcsolnia a világ legjobb ugrálókötelezős zenéjét, szóval iszonyatosan jót ugráltam. :D 

SAM_1315

Végül sikerült zongorán megtanulni a Für Elise-t majdnem végig, és a Menüettet újratanultam két kézzel, szintén végig. Borzasztóan örülök neki egyébként. :D

És hogy maradjunk a címnél… Valamiért mindig. :) Azokért a reggelekért, vagy ezekért az estékért… A pillanatokért, mikor már nem emlékszel, miért mosolyogsz, és azért a sok-sok kimondatlan, leíratlan és talán leírhatatlan szóért. :) 

I want to hide the truth, I want to shelter you

De önmagamtól nem tudlak megvédeni.

Tudom, hogy minden álomnak megvan a maga jelentősége… De ez most kegyetlen volt. Az a fajta kegyetlenség, amit valójában csak ébredés után érzel, és nem azért, mert fáj a nyakad, mert elaludtad… Csak mert rádöbbent, hogy hiába homályosítja el a látásod a pillanatnyi boldogság, valójában sok fontos dolog hiányzik. Hiányzik ez az erőteljesség és az inspiráció… A zord örömök olyan szépek. Talán éppen a lehetetlen vonz. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is a lehetetlent akartam… Véghezvinni a lehetetlent és utolérni a megfoghatatlant. Elviselni a kibírhatatlant…

Nem tudom elfelejteni azt a fájdalmas, dühös és hitetlenkedő kifejezést az arcán. Mintha már álmomban is tudtam volna, hogy nem tőlem vár, vagy nem vár tőlem vigaszt, mintha már akkor is féltem volna a reakciójától, és azt néztem volna a szemében, hogy mikor taszít már el… 

Nem tudom, mennyire helyes beletörődni, de azt hiszem, ez így marad. Kiszámíthatatlan időközönként elő fog tűnni, mikor elviselhetően, mikor erőteljesebben és kibírhatatlanul, hol álmomban és a clocks-dallamú reggeleken, hol az éber valóságban… 

Tegnapelőtt éjjel éjfélkor ki kellett volna kapcsolnom éjfélkor a gépet. Beszélgettünk, és… már megint baj volt. Nem tudnám egyértelműen vitának nevezni, de az biztos, hogy sírtam. Tipikusan az az érzés kerített hatalmába, amikor első este egyedül vagyok. Nem akartam egyedül lefeküdni a szobában, nem akartam fent lenni, nem akartam aludni sem… szóval a szokásos reménytelen eset. A gépet azért mégiscsak ki kellett kapcsolnom, így hát szépen beültem a fürdőkádba, minekutána már nem akartam kimenni az udvarra, mert az anyáék ablakához van közelebb, és felhívtam telefonon. Fél kettőig beszéltünk, aztán csináltam magamnak kaját, bár hogy vacsora vagy reggeli volt, azt nem tudnám megmondani… Megettem, megfürödtem és úgy negyed három körül lefeküdtem a földre a füzetemmel, hogy én most akkor is írok, ha meghalok az álmosságtól, mert ha elalszok, már mindent másképp fogok látni, és én ezt most így akarom leírni, ahogy most látom. Szóval lehasaltam a tv felé, tehát a lábam a párnán volt, mivel ott volt megágyazva. Bal kezemben telefon, előttem füzet, jobb kezemben toll volt. Írtam néhány sort, lehajtottam a fejem a kezemre, gondolkodni, hogy mit is írjak még… Dehát nem aludhatok el! Folytattam az írást, de megint gondolkodnom kellett, megint letettem a fejem és szerintem abban a pillanatban el is aludtam. Négy körül ébredtem fel a tvre, kikapcsoltam, megfordultam és aludtam tovább. Persze reggel nem emlékeztem, miket írtam éjjel…

Egyébként mikor elkezdtem írni, sokkal jobban éreztem magam, pedig ugyanúgy üres volt a szoba, hiába voltak benne ketten rajtam kívül. Kicsit nyugodtabb voltam, vagy… talán csak nem láttam elég tragikusnak a helyzetet, mert addigra túl álmos voltam.

Things you never say to me

Komolyan megrendítettek a szavai. Azt hiszem, lassan már szó szerint tudnám idézni, annyiszor végigolvastam, de ez még mindig hihetetlen. Mindent másképp látott és élt meg. Mindent miattam csinált…

Sokat zongoráztam mostanában. Néhány dalt újratanultam, megtanultam kettő újat, azaz nem soká teljesen tudni fogom… Az utóbbi két napon voltam futni és azt hiszem edzeni, és újra visszatért az a furcsa jó érzés, ami miatt mindig is szerettem csinálni. Tegnap éjjel láttam a hullámvasutas műsorban, hogy ha valamihez nincs kedved, utána sokkal jobb érzés lesz, mikor végeztél vele. Most is így van. Olyan… olyan érzés talán, hogy azon kívül, hogy jobban érzed magad a bőrödben, nem csak fizikailag de szellemileg is felfrissít, és kicsit büszke vagy magadra, hogy ma is megcsináltad, meg tudtad csinálni. 

Olvasni szeretnék még a hátralévő kevés időben és rajzolni egy Jace – Clarys képet. Vannak még terveim… Sajnálom a sok elpocsékolt időt. Egyáltalán nem volt olyan tartalmas nyár, mint mondjuk a tavalyi, de nem sajnálkozok, hanem teszem, amit még tenni tudok. Nem valósítottam meg olyan sok mindent, de például ha azt nézzük, hogy első tesi órán 100% hogy nem fogok háromszor meghalni, mint tavaly, akkor nem lehetek elkeseredve. :D 

Volt azóta egy falunapi rendezvény, ami egészen jó volt. Láttam Áront, ami kissé sokkolt, hogy úgy mondjam… Jó, teljesen kész voltam, valójában. :D Aztán vettem olyan szeder alakú gumicukrot, amit már olyan régen szerettem volna… A tűzijáték pedig nagyon szép volt, még nem is láttam a mostanihoz hasonlót. Ahogy lehullottak, csillagok szóródtak szét. A focipályán ülve néztük, jégkrémet eszegetve. Annyira lefényképeztem volna magamnak a pillanatot… bár lelki szemeim előtt még most is ugyanolyan tiszta a kép. Az emberek sziluettje, ahogy mindenki felemeli a fejét, hogy a szétrobbanó tűzijátékokat nézze, hátrapillantva pedig csodáló, vagy csodálkozó arcok, a szemekben visszatükröződő a fények… Még sosem éltem meg így tűzijátékot. 

Ha továbbra is visszafelé haladok, péntek következne. Az volt az a nap, mikor bementem elé Csabára, majd haza is jöttünk még délben. Ványán beültünk a cukrászdába, hazasétáltunk, itthon pedig éjjelig gyártottuk a szalvétagyűrűket és dekupázsképeket. Hétfőn volt azthiszem az összeöltözős nap… Vasárnap a tévézős és zongorázós… Ó mennyi minden történt! 

Can you see through the tears?

Szombaton készülődés közben kismilliószor végighallgattam a Blue Jeanst és énekeltem. Olyan szép… Most meg az a buta Video Games… Torokszorongató kicsit. Annyira sírhatnékom lett tőle.

They say the world was built for two

Ma reggel kiültem a hintába ébredés után, körbejártam… Összepakoltam a szobában, felöltöztem, kávéztam és leírtam az álmom… Elmentem a raktár felé, és észrevettem azt a kis barna kapcsolót a falon. Egy dobozka egy kapcsolóval és három állással: L, M, R. Lakás, munkás, raktár. Mikor még volt vezetékes telefonunk, ezen kellett kapcsolgatni, hogy hol csörögjön a telefon, melyik helyen. Ez általában a mi házunk volt, de napközben át volt kapcsolva máshová, és ha úgy maradt, miközben valaki hívott, bentről hallottuk, hogy valahol máshol csörög, így hát ki kellett szaladni gyorsan átkapcsolni. Persze kislányként mindig én voltam az első, aki rohant… Szaladtam a raktárhoz, felugrottam fél lábbal a kis kiugróra a falban, így éppen elértem a kapcsolót. Mindez csak azért szép, mert ez az emlék eddig egyáltalán nem volt eszemben, most pedig kicsit megrázott, hogy mostmár épp csak fel kell emelnem hozzá a kezem. Pont mint mama asztala. Vannak emlékeim, amikor még csak a fejem búbja látszott, ha mellette álltam és valaki a másik oldalról nézett, és mindig felkapaszkodtam, hogy fel tudjak kukucskálni… 

Hát ez elég csócsa… :D Mennyi téma van még! Még a Bernis-Lacis napomat sem meséltem el, meg azt sem, amikor ők jöttek hozzám. Mennyi leírni való! 

Ott állsz, és azt hiszed, lehetett volna más… 

Olyan kicsit a pizsamafelsőm, mint az életem. A szürkecsíkos virágos felsőm kinyúlt. Régóta használom. Tudom, hogy nem ilyen volt eddig, nem volt kinyúlva, de mégis… És az életem. Tudom, hogy más volt. És mégis – képtelen vagyok visszaemlékezni, hogyan is volt, milyen is volt ezelőtt.

Zord vagyok vele, rideg és túl kemény. Mi van a felszín alatt? Miért tűnik el olyan könnyen, olyan mélyre?

I, your willing victim

néhai muffin

Kettő egymást követő éjjel három órát aludtam, így következő éjszaka a szokásosnál is álmosabb voltam. Feküdtem az ágyamon, ő az asztalnál ült. Beszélt hozzám, de folyton azon kaptam magam, hogy félálomból riadok fel a hangjára, pedig nem terveztem úgy, hogy már alszok. Összeszedtem hát magam és megbeszéltük, hogy hozunk be valami kaját. Azt hiszem, nem ettünk már akkor régen semmit, szóval minden fáradtságomat félretéve felálltam, és kimentünk a konyhába. Behoztunk mindent és a másik ágyra lepakoltunk egy halom gabonapelyhet, tejet, perecet és két meggyes muffint. Hiába imádom az összeset, a muffin valahogy különleges volt. Ettünk már belőle hamarabb is, csak az olyan jó volt, hogy most akkor csak kettőt hoztunk be, hogy megegyük együtt. Nem értem miért, csak tetszett a gondolat is.

Megettük a gabonapelyhet, közben beszélt. Meg akarta mutatni a jegyzeteit, de végül nem tette, én pedig gondolkodtam, hogy hogy is mondhatnám el neki, amit el szeretnék. Napok óta készültem rá, de még midig nem fogalmazódott meg bennem teljesen. Letettem a bögrét, és hogy kényelmesebb legyen, lefeküdtem, keresztben az ágyon. Továbbra is ugyanazok a gondolatok jártak a fejemben, többször újrafogalmaztam, hogy a lehető legtökéletesebben tudjam kifejezni a mondandómat, dehát… ilyen ez a kialvatlanság, elaludtam. Kérdéses idő után felébredtem, és bár nyilván még mindig hajnal volt,  de nem tudtam, hogy perceket, vagy tízperceket aludtam. Ránéztem, azt hiszem a másik ágyon ült… Azt mondta, ne aludjak el mostmár. Fel is kaptam a fejem, hogy először is már az előbb sem akartam aludni, és újra pedig persze, hogy nem, hiszen még meg kell ennünk a muffint! Teljesen éber lettem a gondolattól, hogy végre-végre megesszük együtt. Mostanáig nem értem miért, de nagyon meg akartam enni már korábban is. Két ilyen álomból ébredő, vidám gondolat között viszont sikerült lehűtenie a lelkesedésemet – ő már megette.

Kicsit rossz volt, dehát mindig ez legyen a legnagyobb bajunk… Könnyen túltettem magam rajta, feküdtem tovább, gondolkodtam. Másodjára még hamarabb jött az álom, szinte azonnal elaludtam, ahogy lehajtottam a fejem. Emlékszem, olyan békés volt… Arra ébredtem fel, hogy ott ül mellettem. Utólag nézve – talán szólongatott is? Kérdőre vont – miért aludtam el már megint? Ha mégegyszer elalszok, nem fog felébreszteni. “Nem, nem alszok el!” – mondtam, miközben már egy újabb álom felé sodródtam. Nem is voltam teljesen tudatomnál… Persze, hogy újból elaludtam. Aztán talán a bűntudatomra ébredtem fel? Akárhogy is, négy órakor egyedül voltam a szobában. Talán tényleg a bűntudatra ébredhettem, hiszen senki más nem költött. Kiöntöttem a maradék tejet, megettem az egyedül árválkodó muffinomat és utánamentem fogat mosni. Már majdnem végzett, mire odaértem, én pedig elkezdtem. Nem várt meg. Ennyire haragszik? Hiszen csak elaludtam. Tudja, hogy nem pihentem már ki magam napok óta… alig szól hozzám.

– Sajnálom, hogy elaludtam. Haragszol?
– Nem haragszom. Tudod, hogy nem szoktam, és nem is tudok rád haragudni, soha.
– És ha tudnál rám haragudni, most haragudnál?
– Igen. 

Lenyeltem az összes többi kikívánkozó gondolatot – nem volt több kérdésem. Pillanatnyi csend, majd ment minden tovább, mintha mi sem történt volna… 

meseszöveg

SAM_0891

Tegnapi nap. Mert bár sírva kezdtem az új hónapot, még ébren rájöttem, alapvetően egy különösen jó nap volt. És nem éri meg, hogy beszennyezzük az emlékét holmi fogyatékos, gyerekes viselkedés miatt. Nagyon hiányoztak. És a mocskosok a legjobbak. :D Írnám, hogy holnap elmesélem… de majd egy másik nap mesélek. Őszintén remélem, hogy legközelebb írhatok úgy, hogy “igen, megoldottuk. Erős vagyok, betartottam az ígéretem, így mostmár minden rendben van.” De! Ha ezen állítások közül csak egy is igaz lesz, már akkor boldog leszek. Addigi viszontlátásra! :DD :)