darkness

Azt mondtad korán kelsz, s tudod, én is szívesen nézném itthon a napfelkeltét, de képtelen vagyok lemondani az éjjeli életről, annyira részemmé vált. Soha nem unalmas, sosem lesz a sokadik alkalom kevésbé különleges, mint az őt megelőzők… Felülmúlhatatlan az az érzés, ami az éjszakával együtt a világra telepszik. Ezzel szemben a hajnalok varázsát igen kevésszer élem át, s ez a napszak épp emiatt válik a szememben rendkívülivé, titokzatossá, s olyanná, ami mindig tartogat újdonságokat. Úgy érzem, mindezzel tökéletesen meg vagyok elégedve. A hosszú éjszakázások élményét és a másnap sokáig alvást néha megfűszerezi egy-egy korán ébredés, s mindennek megvan és megmarad a szépsége.

Nem tudnék olyan ember lenni, aki érzéketlenséggel reagál a megindító pillanatokra és aki nem hajlandó észrevenni az apró virágokba és lágyan szóló dallamokba rejtett gyönyörűséget, mégis vonz a sötétség. Nem arról van szó, hogy a rossz dolgokban találom meg a boldogságot, vagy bármi hasonló, sokkal inkább úgy értem, valami a szívemben mindig is borúsabb színekbe festette a bennem élő képeket.

Határozottan érzem, hogy ez a felismerés segíthet elfogadni, és ami még fontosabb, megérteni önmagam, hisz tévhitek táplálásával nem juthatok előrébb és hiábavalóak a törekvéseim egy kiegyensúlyozottabb lelki állapot elérésére, amíg nem vagyok tisztában azzal, mi is lakozik mélyen bennem. Nem azt jelentem ki ezzel, hogy mostantól örök társammá fogadom a mindennapos kedvetlenséget, vagy hogy meg sem próbálok ezentúl vidám lenni, csak nem akarok többé olyanná válni, amilyennek nem születtem.

Nagyon furcsa ez a dolog. Sokan a filmek és a tévé tökéletesre maszkírozott alakjaira akarnak hasonlítani, míg mások a szomszédaik életét irigylik, s aki már kikerült ezen hamis valóságok bűvköréből (vagy éppen bele sem merült), hajlamos legyinteni minderre egy-egy jól irányzott felkiáltás kíséretében. Nem leszek minden egyediséget és önálló gondolatot nélkülöző ember, vagy nem láthatok bele az emberek életének valódi nehézségeibe, s nekem is van sajátom, melyből bármit kihozhatok, miért irigyelném másokét? – mondják, és én is egyet értek ezekkel a gondolatokkal. Ha a saját értékeink és lehetőségeink felfedezése nélkül, fejvesztve hajkurásszuk a jobbnak vélt életet, egyszerűen elvesztjük saját személyiségünket. De talán nem ugyanennyire önmagunk megcsalása az, ha lélekben idomulni próbálunk egy olyan elképzeléshez, mely alapvetően szöges ellentétünk? Nem vezet-e a tőlünk idegen gondolatok táplálása ugyanilyen lelki válsághoz?

Nem szeretek általánosítani, mert nem érzem jogosnak azt állítani, hogy rajtam kívül az emberek nagyobb többsége csupa vidám és derűs természetű, nyilván nincs is így, de érzem, hogy a közvetlen környezetem nagy részétől mégis eltérek ilyen szempontból. Igen kellemetlen, hogy bár mindig is érzékeltem, tényként sosem kezeltem ezt, és kétségbeesetten igyekeztem elhinni, hogy én is éppen annyira képes vagyok általános jó kedélyben tengetni mindennapjaimat, mint ők, s csak pillanatnyi hozzáállás kérdése, hogy pozitívabban lássam a világot. Ha ilyen megvilágításban nézem a dolgokat, az elmúlt évek igyekvései mind a saját jellemem ellen vívott értelmetlen harcnak tűnnek.

S hogy miben merül ki mindez az életemben? Csak példákat tudok hozni, hisz nem tudnám megfogalmazni másképp. A nem túl aktívan töltött időmben, nevezzük csak a napi rutin és a különböző kedvtelésből végzett tevékenységek közti üresjáratnak, nem tudok elmerülni a létem felett érzett mérhetetlen boldogságban. Na nem mintha nem örülnék alapvetően annak, hogy vagyok (szerintem már maga a létezés is csoda), de inkább elmélkedéssel töltöm az időt a buszon, álmatlanul forgolódva az ágyamban, zenét hallgatva, vagy írásra készen tollal a kezemben, mint azzal, hogy minden kételyt elengedve csupán a felhőtlen boldogságra koncentrálok. Még ha minden szép is, nem tudok egész nap mosolyogni, vidám percekben is szeretem a szomorú dalokat, és soha, úgy értem soha nem fogom megtalálni a legtöbb társam által követett életformában az örömömet. Nem tudom elképzelni sem, milyen érzésekkel övezve telnek azon emberek napjai, akiket kizárólag akkor tapasztaltam még szomorúnak, amikor rosszul sikerült egy dolgozatuk vagy számukra kedvezőtlenül alakultak a hétvégi tervek, és azt sem tudom, milyen folyton lazának és felszabadultnak lenni. Arról sincs fogalmam, milyen megtalálni a helyem egy nagy társaság közepén és nem vagyok képes a felszínen ringatózni, mikor azt érzem, megannyi különös dolog lapul még a mélyben, csak arra várva, hogy valaki elég bátor legyen lemerülni érte.

Amikor egy átlagos napon váratlanul a különböző melankolikus érzések és gondolatok széles tárháza itatta át a bensőm, gyakran elszomorodtam, néha talán egy kissé még haragos is voltam amiatt, amiért nem telnek az én napjaim is egyszerűen, gondtalanul és több örömmel, s akkor is az elkeseredettség emléke sejlik fel, ha olyan alkalmakra gondolok, amikor egy nagyobb társasággal vettem részt valamilyen programon, s mindenki megtalálta a helyét, én viszont, bár nem éreztem rosszul magam, sokkal alacsonyabb szinten éltem meg a jókedvet. De most már látom, amit akkor még nem, s eszem ágában sincs csüggedni amiatt, hogy ezt a felfedezést csak most tettem meg.

Különös ellentmondás, hogy annak felismerése és elfogadása, hogy jóval komorabb, borongósabb a beállítottságom, mint amihez eddig próbáltam igazodni, valójában nagyon pozitív érzéseket és nyugalmat kelt bennem, és úgy érzem, rengeteg további jó hatása lesz még. Azt hiszem, ez egy jó irány afelé, hogy ne legyek folytonosan elégedetlen önmagammal és a természetemmel szemben és hogy nagyobb harmóniában legyek a saját vérmérsékletemmel.

Mindettől nem válik hirtelen alapállapotommá a szomorúság, innentől kezdve sem bélyegzem magam negatív beállítottságú embernek. Mit sem fog változni a mód, ahogyan teljes szívemmel megélek egy-egy jó érzést, vagy ahogyan csodálom a szépséget a legapróbb dolgokban is, sőt, azokban a bizonyos csodákban is ugyanúgy hiszek ezentúl is. Nem arról szól az egész, hogy megváltozom, hanem arról, hogy tisztábban látom önmagam, és felismerve azokat, elfogadom és jól kezelem a jellemem különböző darabjait. Érzem, hogy jó irányba haladok.

hógömb

DSC02102

Állj meg egy pillanatra, s nyisd ki a szíved! Engedd, hogy átmelengessen minden kedves gesztus, szívből jövő szó és ne félj gyermeki csodálattal tekinteni a téged körülvevő világra. Mosolyogj sokat, s emlékezz: a valódi csodák nem foszlanak köddé a karácsony múltával. :) 

Kellemes karácsonyi ünnepeket és gyönyörű pillanatokat kívánok! ♥

walk with me, crimson day

life so reckless, tragedy endless

Nem olyasfajta tragédia ez, amely könnyekkel homályosítja el a látást, sokkal inkább egyfajta örök kétség, mely őrületbe kerget, miközben egyre nagyobb bizonytalansággal sorolod felváltva az érveket és ellenérveket. Nem nagy tragédia, talán nem is igazán az, de mikor kinyitom az ablakot, megborzongok, ahogy beáramlik a decemberhez képest igencsak tavaszias levegő, és hiába könyörgök némán lefelé, hogy gyere, hogy ne menj el és hogy legyél jól, mert nem jössz, nem tudok másra gondolni, minthogy kegyetlen ez a játék, amit az élet űz velünk.

Régen addig játszottam volna a kételyekkel teli gondolatokkal, amíg meg nem keserítik az édes tudatlanságot, most viszont határozottan izgalmasnak találom, hogy vannak dolgok, amiket soha nem tudhatunk meg. Elsétálunk egymás mellett, s nincs ember, aki egyszerre látná mindkettőnk arcát, miután mi már nem látjuk egymásét… Vajon visszafojtottál egy mosolyt, vagy közömbös arccal folytattad utad? A nevemet mormoltad magad elé, azt gondolva, hogy ez a lány bizony belém lát, vagy értetlenül gondoltál vissza az utóbbi másodpercekre?

Van valami bámulatos abban, ahogyan ez és sok más kérdés örökké nyitott marad, megteremtve a lehetőséget, hogy kedvedre válogass az alternatív válaszok között, anélkül, hogy a valóság a falhoz bilincselné a képzelőerőd. Hisz milyen kiábrándító, milyen dísztelen is az igazság! Kész tényeket eléd tárva földhöz szegez, megfosztva a tudatlan álmodozás szárnyaitól…

Az ilyen szombati tanítási napokon egyszerűen “olyan erősen szegez a földhöz a valóság súlya, hogy néha már azt sem értem, miként vagyok képes megemelni a lábam, és előrelépni”. Mintha a gyengeségeim egyesített erővel vennék át az irányítást felettem, megmutatva, milyen sokan vannak, s minden hibámmal egyszerre kellene szembesülnöm.

Mi az első dolog, ami ilyenkor eszembe jut? Természetesen az, hogy ez mennyire igazságtalan!, majd igencsak rövid idő alatt arcomba nevet a tény, hogy semmi mást nem kaptam ezzel, csupán az igazságot. Igazság. Csakis az igazság, és mégis annyira fáj… Szörnyen nehéz fel-, de legfőképp beismerni a saját hibánkat és bevallani magunknak, hogy nincs semmi igazságtalan abban, ami velünk történik, hisz tévedtünk, s viselnünk kell a következményeit. Azt hiszem, legalább ugyanannyira nehéz magunkhoz őszintéknek lenni , mint másoktól bocsánatot kérni hibáink miatt, én személy szerint egyfajta megalázkodásnak érzem, amikor fejben kimondom, hogy ebben és abban bizony tévedtem. Tudom, ez egy furcsa megközelítés, talán nem is helyes, de képtelen vagyok máshogy érezni. Hibáimról, gyengeségeimről vallani saját magamnak épp olyan, mintha meghajolnék, vagy éppen térdre borulnék előttük… Egy szó, mint száz, igazán kellemetlen ez a fajta “alázat”, de pusztán emiatt nem szokásom megkerülni ezeket a beismeréseket, mert hiszem, hogy bár pillanatnyilag nem túl kedvező a helyzet, hosszú távon mindenképp erősebbé fog tenni.

let the floods cross the distance in your eyes

in every loss, in every lie
in every truth that you’d deny

Az eddig taglalt, lehangoló valóságban, na meg a sorozatos kellemetlen, fájó dolgok közepette muszáj kapaszkodni a csodákba, és az ember egyszerűen nem panaszkodhat, mikor legnagyobb gondjai közepette küldik őket a kozmikus véletlenek… Nem túl szükségszerű az okfejtés, hogy mi miért történt, elég, ha megköszönöm, hogy így alakult. S ha már itt tartunk, mégis mivel köszönheti meg az ember a csodákat a kozmikus véletleneknek? Azt hiszem, egyszerűen azzal, hogy ha kapta, él vele, megéli, s nem hagyja elveszni.

(Felülmúlhatatlan, megismételhetetlen, pozitívvá tesz és inspirál, épp mint egy Linkin park dal.)

Hazafelé utazva megcsodálhattam a naplementét, meg úgy általánosságban a tájat, ami a ránézésre beazonosíthatatlan évszak minden színében pompázott… Jó volt végre hazaérni.

singing in the bathroom

Sorok közé rejtett boldogság... Nincs rendben, de egyes apróságok elfeledtetik a gondterhelt sóhajokat, hogy egy tünékeny pillanat erejéig átélhessem azt a bizonyos érzést, mikor a szám és a szívem egy dalt énekel.

Ha valaki azt mondja, a számodra kedves, felszabadító tevékenység puszta időpocséklás, ne hidd el, és ne hagyd, hogy kétségeket ébresszen benned afelől, hogy hasznosabban is tölthetnéd az időd. Nem számít, jutsz-e vele valahová, ha úgy érzed, arra van szükséged, hogy céltalanul áténekelj egy délutánt, órákat írj, fuss vagy csak üldögélj a fűben, hát tedd meg, és érezd, hogy azt csinálod, ami a lelkednek jól esik. Tedd meg, s raktározd el jól a sok csodás érzést!

Teendők végeláthatatlan listája övez körül, ezerfelé kell fordítani figyelmünk, s hogy igazán sikeresen végezhessük mindennapjainkat, hiszem, hogy néha át kell engedni magunkat ezeknek a pillanatoknak, amikor a világot minden problémájával együtt kizárva csak önmagunkra figyelünk. S ahogy helyére kerülnek a dolgok a sajátunkban, útnak indulhatunk, hogy ezer másik szívet gyógyítsunk…

lets my soul fly free

a heart divided

broke my heel and everything above

Nem tudom elképzelni, miért kellene megosztanom a fájdalmamat. Nem tudom, miért kéne írnom róla, mikor legszívesebb elfelejteném, vagy kitörölném, és nem tudom, miért akarnám szépen megfogalmazni, mikor ezek az érzések egyáltalán nem szépek és jók. Azt az egyet persze még tudom, hogy a rosszra sokkal több a szavunk, mint a jóra, és hogy ezerképp ki lehet fejezni, hogyan fáj, mégsem szeretnék élni ezzel a lehetőséggel.

Ha sosem akartam, most miért vágyom a sötétségre, miért épp most akarok én is törött szárnyú angyal lenni?