“Felelj! Miért csinálod, hogy engem közel engedsz, de magadat távol tartod tőlem? Kimondom helyetted, amit te nem mersz: nem tudod elviselni, hogy voltak már előtted is, akik megcsókolhattak, és akikről azt hittem, hogy szeretem őket. Nem tudod elviselni, hogy nem tőled tanultam meg, hogyan kell visszacsókolni.”

nothing’s ever built to last

Alapjainkban különbözünk. Lehet biztonságosan építkezni kibékíthetetlen ellentétekre? Ha biztosan tudhatnám, hogy csak idő kérdése, mire mindez összeomlik… Ha biztos lehetnék, hogy csak a pusztulásnak építkezünk, hogy minden erőfeszítés hiábavaló… 

Helyesen tettem, hogy nem írtam le rögtön, hogy mennyire átvette fölöttem az irányítást egy hibás érzés. Kismilliószor kezdtem el a bejegyzést az inspirációról, és a tiszta dolgokról, amik voltak, de végül mind vázlat maradt. És most enyhül, csillapodik. Most nem végzetes. Most csak szeretném tudni, hogy hogy van, szeretném… de nem akarhatom. És ha most épp nyugalom van, ha most nem kínoznak azok az érzések… akkor legalább most ne beszéljünk róla… ne fessük az ördögöt a falra! 

Minden napra van tervem. Vagy mondjam úgy, a terv adott? 

önfeláldozás

“Én soha másban
nem csalódom, csak saját
ítéletemben.”

the_dark_alley_by_kimeajam-d5hz6qs

Ha két teljesen ellentétes ember áll egy kapcsolatban, hiába tanulnak egymásból, egymástól… Ha alapjaikban különböznek, nincs esély a közös jövőre. Elfogadhatják a különbségeket, előfordulhat, hogy az egyik hibája kiegészíti a másik jó tulajdonságát és fordítva, de az egész csak folytonos, kínzó önfeláldozássá fog válni végül. És ha a másik oldalt nézzük… A mindenben hasonlító párok… Ki az, aki randizna önmagával? Addig rendben van, hogy sok dologban megértik egymást, és bizonyos dolgokban sosincs vita, de mégis. A saját hibáddal élni, ugyanazoktól a dolgoktól félni… Nincs hová fejlődni. Talán nincs értelme magad mellett toporogni egy helyben. De akkor mi az ideális? Mi az, ami jó, ami nem csak végeláthatatlan harc vele, vagy önmagaddal? 

Régen minden éjjel némítva volt a telefonom. Hétvégente pedig el is tettem magam mellől, hogy még a közelemben se legyen és ne zavarjon. Manapság viszont… megnevezhetetlen, de hónapokban mérhető ideje minden éjjel nálam van, és nincs lenémítva. Soha nem hívott még senki éjjel, akinek szüksége volt rám. És nem is mondtam senkinek, hogy hívhat. Elég a tudat, hogy ha valaki hívna, valakinek szüksége lenne rám, én ott lennék neki.

Néha azok az áldozatok jelentőségteljesebbek, amiket úgy hozunk, hogy akiért hoztuk, nem tud róla. Talán mindig jelentőségteljesebbek.

Nem értem, miért nem tűnt fel eddig, hogy ez így nagyon nem jó. Hiányzik az érzés. Üres vagyok. Eddig azt hittem, ami titkos, az a hiba. Úgy gondoltam rá, mint hiba, bűn… és valójában nem az a hiba. A bűnt máshol kell keresni. Akkor bűnös az ember, ha nem mer a saját szemébe sem nézni. Ha annyira szégyelli a tetteit és szavait, hogy magában sem mindig meri felidézni őket. És ha ilyen megközelítésből nézzük, az eltelt egy hónap előtt sosem éreztem még ilyen bűnösnek magam. 

Őszinte érzés volt. Nem bűn. Őszinte érzés.

örökégő

Szerettem tegnap buszozni. Régen is nagyon szerettem úgy utazni valahová, hogy zenét hallgatok közben és sokat gondolkozok, nézem a tájat… de az elmúlt időben több okból is elvesztette a varázsát. Első ok, hogy a sulis évben elég körülményes volt az ide-oda utazgatás, és egyszerűen nem szerettem menni, mikor egy kisujjnyi üres hely nem volt a buszon és az egyszerre kényelmesen elszállítható embernél jóval több tolongott körülöttem. Forróság volt, vagy épp borzasztó hideg, aztán meg ott voltak a kisebb problémák is, mint a bőröndöm, a hétvége rövidsége, vagy az előző okból következő tény, hogy vasárnap este úgy mentem vissza a koliba, hogy egy szót nem tanultam másnapra. Aztán vége lett a sulinak, viszont többször is buszoztam ugyanazon az úton azóta is, de azok csak rontottak a buszozással kapcsolatos élményeimen. Egyszer rosszul voltam a buszon, ugyanakkor hazafelé már annyira rosszul, hogy komolyan elgondolkodtam, hogy hogy fogok én hazaérni, következő úton félelem, hogy oda sem fogunk érni, hazafelé pedig köhögőrohamot kaptam, és azt hittem ott fulladok meg. Nem szeretek egy busznyi idegen ember között köhögni egyébként, főleg, hogy csak néznek, és… bár esélytelen, hogy tudtam volna válaszolni, kedves gesztus lett volna megkérdezni, hogy túlélem-e, vagy segítsenek. Szóval ezek után szinte túl jó volt a tegnapi eset, tökéletes volt az idő oda és vissza is (klímás busz♥),  rövid időre akadt jó társaság is, az idő nagyobb és csendesebb részében pedig szép volt a táj és jó volt a zene. Nyugtalanító gondolat is egészen kevés akadt körülményekhez képest… Mégis lehet jó az a bizonyos majdnem másfél óra. :)

Elég sok volt a jó élmény. Azok a hosszú idő után találkozós pillanatok… Nem is gondolná az ember, míg át nem éli, hogy milyen is valójában. Bár, ha tudtam volna, hogy megint csal a memóriám, és nem 30-kor, hanem 40-kor érkezik, megspóroltam volna magamnak néhány kb. 20 másodpercenkénti szívritmuszavart, ami minden újabb busz érkezésekor elkapott. Az a sok felesleges szívdobbanás. :D Később voltunk a könyvesboltban, ahol jaj… iszonyatosan olcsó könyvek voltak, én meg nem vettem semmit. Pedig 90% kedvezmény nem kevés, és… ha még a jutalom utalványokat felhasználtam volna, lehet, két könyvet ingyen kaptam volna. :D Voltunk még a rocker boltban, ahol újra megbizonyosodhattam, hogy mennyire ítélkezőek az emberek, és… Rossz is ezt fejtegetni, de ha valaki nem olyan, mint az átlagos, azt folyton eltaszítják. Nem új gondolat ez, csak folyton aktuális. Aztán szétnéztünk a Rossmannban és hát… megbántam, hogy nem vettem meg azt a körömlakkot, rájöttem, hogy nekem nem áll jól egy napszemüveg sem, és ha mégis, akkor az elfogadható áron felül van, és a legfontosabb, hogy nem mindenkivel menne be a barátja egy nagyon nagyon nagyon női boltba körömlakkokat nézegetni. ♥ Vettünk olyan üdítőket, amiket már nagyon rég akartam, megnéztük a kacsákat a csatornánál, leültünk a tegnap említett pancsolós szökőkút mellett kakaóscsigát enni, és eltelt a nap. Alig tűnt 5 órának… 

Ezen kívül a buszmegállóban egy néni odafordult hozzánk, hogy segítenénk-e letekerni az üvegéről a kupakot. Közelebb léptem hozzá, és nyúltam az üveg felé, ő meg nem engedte el. Nem tudom, hogy csak reflexből szorította-e annyira, vagy egyszerűen nem merte a kezembe adni, de meglepődtem, és elgondolkodtam, hogy vajon tényleg véletlen volt, vagy ennyire bizalmatlan lett volna? Mindenesetre lecsavartam a kupakot, megköszönte és továbbállt. 

A könyvekhez menekülő emberek magányosak? Kettő bejegyzést olvastam erről ma, és én is szeretném majd kifejteni a véleményemet, főleg, hogy tegnap felírtam jegyzetbe blogban kifejtendő témaként, pedig akkor még nyilvánvalóan nem olvastam azt, amit ma. 

Kár, a kávézós, blogolós délután nem jött össze, pedig komolyan terveztem. Holnap megyek Fannihoz, szóval majd este tudok írni, szóval a kávé felejtős lesz… De azért ez az esti írás is megfelel, azt kell mondjam. :D Érdekes… most is vázlatpontok alapján fejtegettem a dolgokat, és miközben írtam, egy újabb lista született azokról a dolgokról, amikről még írni szeretnék. Borzasztóan a sok a még le nem írt és ki nem mondott szó… Próbálkozom megmenteni minél többet az “örökégő” gondolatokból. :)

kontraszt

SAM_0808

Van valami szépség abban, hogy az ember csak egyszer kisgyerek. Valami abban, amikor még nem nevetnek ki azért, ha butaságot csinálsz, hanem összemosolyognak, hogy mennyire édes és aranyos az a kisfiú vagy kislány. Valami szép abban, ha a csempék között fröcskölős szökőkútban játszol, egy szál bugyiban szaladgálsz a medence körül, vagy hangosan, sikítozva és tapsikolva nevetgélsz. Mert jól érzed magad. Mert nem nevetnek ki. Mert egy kislány vagy, akinek fogalma sincs arról, hogy majd egyszer felnő, és évek múltán a pancsolós szökőkút mellől, egy padról fogja homályos szemmel nézni az ugyanolyan kislányokat, mint amilyen ő most. Van ebben valami szépség…

SAM_0828

Borzasztóan jó volt ma utazni. A szörnyű elmúlt egy hét után ez a nap a megtestesült pozitívság volt. És… valahogy így az ember jobban értékeli a jobbat, ha nagyobb a kontraszt. Így élesebben elválnak a dolgok, azt hiszem, és ez az ugrásszerű javulás jól jött most. Rég volt reggelem, rég volt normálisan eltöltött napom. És rég utaztam ilyen jót. Nem csak a cél, az utazás is szép volt… Próbálom eltenni ezt a sok pozitívságot, hogy maradjon a rosszabb időkre is, aztán holnap mesélek. Tartalmas nap… :)

I can’t escape this now, unless you show me how

Még ha nem is angyal, de azért ördög formájában kopogtat az ajtón – változtass. Gondold végig. :) És ha az univerzum arra kér, hogy gondold végig a dolgaidat, akkor te szó nélkül engedelmeskedsz, nem igaz?! 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy javultak a dolgok. Sőt! Eddig legalább nem romlottak el a napok a kezdetükkor. Őszintén remélem, hogy a holnap jobb lesz. Ha nem lesz… akkor életbelép a sokadik terv. És az a kellemetlen, fájó tervek egyike. 

Lehet ez jó megoldás. Leírni az összes sérelmet, és elégetni. Csak… vannak dolgok, amik úgy fájnak. Pedig erős akarok lenni. Végiggondolom, azt hiszem. 

Kötődök hozzá, még ha nem akarok is. Borzasztóan… És még ha át is gondoltam a tényeket, amik egyértelműek… Nem tudom… nem tudom csak úgy kitépni magamból. Micsoda kegyetlen dolog! Ráadásul még az angyal is ördög manapság. Tudom, hogy szinte felesleges egyedül. De megoldom. 

kérdezni akkor is fontos, ha senki nem felel – mindegy, hogy milyen az út, ha menni kell

Határozottan szükségét érzem, hogy a fejem a falba verjem néhányszor. Aztán megint és megint. Beleőrülök a csendbe. Óh… “Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk.”

Nem bírok megnyílni. Abszolút nem, olyan, mintha… Eddig sem volt könnyebb, de eddig talán nagyobb bizalommal fordultam az emberek felé. Mostanság túl gyanakvó vagyok, és… Nem megy, nem bírok és nem akarok megnyílni. Ez az elzártság pedig csak még inkább ezt erősíti, mintha még több, és egyre és egyre több fal lenne körülöttem. Ha az almafás hasonlatnál maradunk… Eddig az almafa tetején üldögéltem, és mire előkerült valaki, aki hajlandó volt felmászni hozzám, addigra én még feljebb másztam, a legkisebb, egy embert alig bíró ágakra, és úgy érzem, lassan… lassan, ha tehetném inkább el is repülnék, legalább olyan messze, hogy ne találjanak meg…

Tegnap, mint az elmúlt egy hónapban körülbelül minden éjszaka, nem tudtam aludni, és megint gondolkodtam sokat. Aztán a szokásos rendet követve rosszat álmodtam, majd legalább egy-két órán keresztül forgolódtam az ébresztőmet 3 percenként kikapcsolva… Nem is értem, miért nem tudok változtatni. Rájöttem, hogy a zöldszemű szörny nem bennem van, hanem én vagyok. És arra is, hogy őszintén sajnálom, hogy ennyire másképp éljük meg a dolgokat. Ebben is megvan a szépség, de valljuk be kevesebb, mintha még ezt is ugyanúgy látnánk. És… Furcsa, hogy az ember sokszor nem azért tesz valamit, mert a szíve szerint jót kíván a másiknak, hanem azért, hogy a saját bűntudata és lelkiismeretfurdalása ellen dolgozzon, vagy hogy a másik ember jobbnak gondolja, mint amilyen valójában. És ha sokáig így cselekszel, szép lassan magad is elhiszed, hogy ezt a szíved akarja. 

Iszonyatosan kezdek elfordulni a saját szívemtől és érzéseimtől. Épp valamelyik nap ecseteltem, hogy a szíved nem tudod becsukni az érzéseid előtt, és mégis be tudod. Be tudod csukni, és ésszel felül tudod írni a legtisztább érzéseidet is, ha nem akarod őket. Bármit, bármit el tudsz nyomni magadban egy jó ideig. És akkor hiába kiabál, őrjöng vagy sikít a szíved, ha nem hallgatod meg, nem fogod meghallani. És ekkor emésztenek fel az érzések mélyen. Ez a fajta őrlődés még talán veszélyesebb is, mintha csak az érzelmeid kínoznának. Mert vannak fájó érzések, de a visszatartottak, figyelmen kívül hagyottak és semmibe vettek még könyörtelenebbül marnak. Ha nem hallgatod meg a szíved… ha magadnak is hazudsz… tudsz még valaha őszinte lenni?

Az élet nem egy könyv. Törődj bele! 

Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz, és akárhogy szétszakadsz – soha nem elég.

Egyszerűen imádom Simont. Nem érdekel, hogy nem úgy mondom a nevét, ahogy kellene, nem érdekel, hogy csak a könyveim lapjain létezik. Mindegy. Simon. ♥ Sokáig… úgy éreztem, szeretnék egy olyan barátot. Akivel szinte testvérek vagyunk, és semmi sem kínos egymás mellett. Olyan együtt nőttünk fel, olyan akármit tehetne és tehetnék, nincs az a dolog, ami miatt megszűnünk szeretni egymást. Olyan… Megnyugszom, ha megölelem, és tudom, hogy ha a világ változik is, van biztos pont az életemben. Ez több dolgot is hozott most magával. Előszöris vannak hasonló barátaim, másrészt meg sosem lesznek. Az együtt nőttünk fel rész már amúgyis ki van lőve, plusz tényleg vannak olyanok, akik…

Atyaég, iszonyatosan egyedül vagyok.

Volt valaki az életemben, akire simán rá lehetett volna húzni ezt a keretet. Nem mintha helyes dolog lett volna, de… Együtt nőttünk fel, lényegében. És én mindig is azt hittem, hogy mi majd ilyen barátok leszünk. Hogy hiába telik az idő, mi majd ott maradunk egymásnak. És ahogy a többi barátom is, ő is elhidegült tőlem. Utólag nézve, sosem ragaszkodott annyira hozzám, mint én hozzá. Szerintem egyszer sem fordult meg a fejében ilyesmi. De végülis, nem a megfelelő ember volt, lássuk be. Csak sajnálom, hogy soha nem sikerül jól ítélnem. Sajnálom, hogy minden kapcsolatom így alakul. Hihetném azt, hogy mással van a baj… De én vagyok az, akit mindenki otthagy és otthagyott. Nem lehet az, hogy mindenki mással van probléma. Velem van.

És Magnus és Alec. A halhatatlanság, és a múlt. A féltékenység, ami az önbizalomhiányból alakult ki, és az, hogy egy részről mennyire nem számít a múlt, és az elmúlt szerelmek, másrészt pedig mennyire számít. 

Jelenleg ez így nem teljesen jó. Sőt, semennyire sem. És ez főként baj, de… kezdek hozzászokni, hogy azt mondjam, amit hallani akarnak. Azt mondtam, én sosem leszek ilyen. Azt mondtam, nekik még a kedvükért sem fogok hazudni. Azt hittem, nem leszek ilyen.

kiismerhetetlen

Időzítés. :) Addig oké, hogy a jó dolgok is egyszerre gyűlnek köréd, és hirtelen nem is tudsz mit kezdeni a sok pozitívsággal… De a rossz dolgok is hajlamosak egy időben körbevenni, és ilyenkor egyre és egyre negatívabb az ember, és… egyszerűen nem tudok most a negativitás ködén keresztüllátni, hogy még ha nem is pozitívan, de legalább reálisan szemléljem a helyzetet… Olyan szomorúnak tűnik minden, pedig azt hittem, jobb lesz.

Tény, hogy szemüvegben nem lehet sírni. Kényszerít, hogy visszatartsd a könnyeid. Nem szeretek szemüvegben lenni…

A csodálatos este fogalma új értelmet nyert.